XII.

Teli tüdőből énekeltem Pinkkel együtt édesbús dalának sorait az utolsó csók emlékéről, a kedves keserédes hiányáról és a reménybeli újratalálkozásról, mikor a kopott, kölcsön Forddal bekanyarodtam Bobby bontótelepére.
- A francba – kaptam hátra a fejemet, mikor hallottam a hátra bepakolt, degeszre tömött papírzacskók lefordulását az ülésről. Mikor visszafordultam, azonnal a fékbe tapostam. Sam Winchester halálra vált arca beleégett a retinámba, ijedten tapadt fel a ház előtt keresztbe leparkolt Impala oldalára. Nem sok hiányzott, hogy behunyjam a szemem és jöjjön, aminek jönnie kell, de végül csikorgó fékkel lecövekeltem fél méterrel Sam előtt.
- Mit művelsz? – ordította ki riadalmát Sam, előre hajolva, mélyeket lélegezve támaszkodott a combjára.
- Jól vagy Sam? – ugrottam ki rémülten a kormány mögül, és hozzá siettem.
- Miért nem előre nézel, ha vezetsz? – egyenesedett ki és remegő ujjakkal igazgatta meg a haját.
- Általában odaszoktam, de nem várt esemény zajlott a Ford hátsó ülésén. – Magyarázkodtam, majd teljesen váratlanul nevetésben törtem ki.
- Ez nem vicces – morogta Sammy.
- Te nem láttad magad – öleltem meg, arcomat a flanelingbe fúrtam. – Ne haragudj, ritkán vezetek mostanság, és ennek lettél az áldozata.
- Mi a helyzet srácok? Hello Deva! – bukkant elő Dean a házból, Jason gyors léptekkel követte őt. Az idősebb vadász felnyitotta az Impala motorháztetejét, és elgondolkodva nézte a motort. A fiam odabökött az egyik alkatrész felé, és kérdezett valamit. Dean mosolyogva rázta meg a fejét, majd kezében egy csavarkulccsal magyarázni kezdett Jasonnek. Felszedtem az utolsó narancsot a Ford padlójáról, beledobtam a meggyötört zacskóba, és a ház felé indultam velük. Sam kikapta az egyiket a kezemből és bekísért a konyhába.
- Melyik elvetemült szörny fújt ide titeket? – tettem le az asztalra a csomagomat és pakolászni kezdtem a tartalmát a hűtőszekrénybe. – Remélem nem megint randevúra akartok hívni, mert még a múltkorit sem hevertem ki.
- Nyomára bukkantunk a Coltnak – dobta fel a polcra a papírtörlőket, majd ugyanazzal a mozdulattal el is kapta, amint visszazuhant onnan. – Kissé megtorpantunk a bátyámmal, ezért Bobby adott néhány tanácsot az ügyben – folytatta kérdő pillantásomra.
- Értem – csaptam be a fagyasztóajtót és az asztalra tettem az extra diódarabokat ígérő, családi kiszerelésű jégkrémes dobozt. Megfordítottam az egyik széket, terpeszbe helyet foglaltam rajta, Sammy felé toltam az egyik kanalat, majd letéptem a doboz fedelét. Egyhangúan falatozgatunk, mikor Dean könyékig olajosan megjelent, mellette miniatűr másaként a fiam nyomult utána, hasonlóképpen a motorolajjal összekenve.
- Gratulálok fiam – tisztelegtem felé a kanalammal. – Lassan már nincs egy darab felsőd, ami ne lenne pecsétes a kimoshatatlan gépzsírtól.
Jason szótlanul Deanre sandított, majd erőt merítve a lassan példaképévé váló vadászról enyhén megrántotta a vállát.
- Akkor most már bármelyiket felvehettem, innentől nem kell aggódnod.
- Na húzzál fel fürödni! – emeltem meg kissé a hangom, de belül nevettem tizenkét éves fiam kamaszos szárnypróbálkozásán. Követtem a tekintetemmel Jasont s mikor a lépcső közepén járt, visszanézett Deanre, aki éppen a mocskos kezét a ma reggel tisztán kirakott konyharuhába törölte. A férfi felnézett rá, majd vigyorogva rákacsintott, aztán széles mozdulattal repítette a fekete foltos – mocskos rongyot a tiszta konyhapultra. Ledobta magát a legközelebbi székre, maga elé rántotta a megolvadt jégkrém dobozt, kimarta Sammy kezei közül a kanalat.
- Mi van? Már bejezted nem? – nézett kérdően dühödten felmorranó öcsére, és újabb adagot kanalazott a szájába. Felpillantott, tekintetünk összevillant. – Igen?
- Nemsokára Jason bőrkabátot kezd el hordani, és egy régi autót kér majd Bobby – tól tizenharmadik születésnapjára – mosolyodtam el.
- Zavarna? – állította bele a kanalat jégkrémbe.
- Nem – leheltem alig hallhatóan. Dean hosszan figyelt, de mikor szóra nyitotta volna a száját, megszólalt a telefonja. Fogalmam se volt róla, hogy ki van a vonal másik végén, mert Dean csak hallgatta, mit a hívó mondott neki.
- Ennél Sam? – néztem a fiatal Winchesterre.
- Nem akarunk gondot okozni – mentegetőzött, de hallhatóan nagyot korgott a gyomra. Szégyenlősen szorította oda a tenyerét.
- Éppen tart? – hallatta végre Dean a hangját miközben feltartott hüvelykujjal jelezte felém, hogy csúcs ötletnek tartja szorgoskodásomat. Sam felpattant a székről, mikor Bobby kintről hívta, és eltűnt a bejárat irányába
- Oké, angyalkám, csak kövesd! – csapta össze a mobilját Dean, majd az asztalra kipakolt sült húsra, főtt kukoricával teli tálra és a krumplipürés edényre nézett. – Valami habos tortacsodát még összedobhatnál. – Hanghordozása csipkelődő, tekintete gunyorosan villant, aminek az lett a vége, hogy hozzávágtam a kezem ügyében lévő törlőrongyot, mire Dean azonnal visszadobta, kísérőnek pedig utána küldte az öccse által ottfeledett papírtörlő tekercset. Repült a félig vizes mosogatószivacs, Dean gatyáját telibe kaptam vele, mire ő sziszegve kezdett fél lábon ugrálni, és amennyire tudta eltartotta a nedves nadrágot legféltettebb kincsétől. Önfeledten kacagtam, mire felém kapott, egészen a hűtőszekrényig hátráltam, de beszorított, lihegve kapaszkodtunk egymásba, nevetve karoltam át a nyakát, ajka a homlokomat súrolta. Visszatért annak a boldog estének az emléke, amikor Lilith után nyomoztam és ő megjelent az ajtóm küszöbén, de gondatlanságunk pillanatába belehasított Dean mobilja. Ránézett a kijelzőre.
- Ez gyorsan ment – morogta. Pillanatnyi hallgatás után felelt a hívónak. – Nem baj, jó voltál. Innen átvesszük – letette a telefont, és már messze járt tőlem mind lélekben, mind testben távolodott Szemével az öcsét kereste, mobilján eközben már valaki mást hívott.
- Jo, szükségünk lenne az adottságaidra – mondta a telefonba, és a válasz hallatán hangosan felnevetett. – Rendben, akkor most indulunk Sammy – vel és találkozunk a 58 – as főút első benzinkútjánál.
Minden olyan gyorsan ért véget, mint ahogy megszületett.

Fanyar hangulatban bámultam ki a hálószobám ablakán, a nap lefelé tartott az égbolton, tán egy óra volt az alkonyatig. Kedvemet a kora délután óta csendesen, de folyamatosan szemerkélő eső sem dobta fel. Némileg nyugtalanul figyeltem a kinti tájat s piszkálgattam a párkányra szórt rúna köveket, amik hosszú ideje semmit nem mutattak nekem.
- Elmondtad valakinek, hogy elvesztetted az erődet?
Megrándult az ujjam a Perthro jelű kövön, már nem segített belelátni a jövőbe.
- És te mióta tudod? – kérdeztem végül rekedten, de nem fordultam az angyal felé, aki ekkor már mellettem állt, kint az egybefüggő felhőzet egy helyen felszakadozott, vörös fénybe borította az eget.
- A kezdettől. – Tenyerét idegesen doboló ujjaimra helyezte
- Lucifer megfosztott tőle, elvett mindent tudást, látóképességet, mikor kiégette az ördögcsapdát a hasamnál – tévedt le a köldökömre a kezem. A heg örökre ott maradt, amit az égés okozott. – És te, hogy hogy nem a Winchesterékkel vagy?
Az angyal elfordult az ablaktól, derekát a párkánynak támasztva bámulta a szemközti falon függő antik faliórát.
- Nemsokára elindulunk az Ördög ellen. Dean és Sam hamarosan megérkeznek a Colttal.
Hosszú ideig nem feleltem, a gyomrom görcsbe ugrott. Dean ismét a halálba készült, újra harcot vív az elpusztíthatatlan elemi gonosszal. Istenem, hogy hiheti, hogy győzhet az arkangyalok és maga a Sátán ellen, borult el az arcom az aggodalomtól.
- Van esélyük rá, hogy megöljék Lucifert? – néztem először az angyalra, mióta megjelent a szobámban, finoman megrajzolt arcéle ismét lenyűgözött, elkaptam a tekintetem s körmömmel zavartan kapargattam párkány szélét.
- Nem tudom Deva – válaszolt őszintén Cas. – Továbbra is keresem Mennyei Atyámat, mert úgy vélem egyedül Ő képes elpusztítani az ördögöt. Deanék küzdenek a végzetük ellen, de amit megírtak, azon ember nem változtathat.
- Castiel, Samet a Pokol összes szolgája, míg Deant a Menny minden angyala keresi már lassan féléve – kaptam fel a fejem s Cas elé léptem. – Tudod mi a véleményem erről a szent maszlagról. Winchesterék az élőpéldái arra, hogyan lehet beleröhögni a végzet pofájába.
- Igazad van. Még találkozunk, Deva – válaszolt, majd egy szárnycsattanásnyi idővel ismét egyedül maradtam a szobámba. Nem vágytam tovább a csendre így benyomtam az asztali rádió gombját, de Oceana Cry, Cry dala éppen nem emelte a hangulatomat, így inkább elnémítottam a készüléket.

- Anya – nézett rám Jason a sakktábla felett – nem megyünk le?
- Negyedszerre is nem – nyomtam meg a mondatot erősebben, mint akartam. A világos futómmal támadást indítottam Jason sötét királynője ellen.
- Oké, oké – emelte fel magadon a kezét, és egy aljas mozdulattal sakkot adott. Nem tudtam a játékra koncentrálni, hiszen gondolataim a nappaliban tervezgető vadászokon járt. Miután Castiel elszárnyalt a szobámból, elhatároztam, hogy beszélek Deannel még mielőtt elindulna fejbe lőni az ördögöt. Nem halaszthatom tovább, hogy gyávaságból hallgatok, el kell neki mondanom, hogy kényszerítve zavartam el őt. Mikor hallottam az Impala unalomig ismert, de annál kedvesebb brummogását jókedvűen futottam le a lépcsőn. Olyan egyszerű volt dönteni, annyira könnyű volt eltervezni hogyan vonom félre majd Deant és hogyan mesélek el neki mindent az elmúlt hónapokról. A szárnyalásom azonban azonnal darabjaira hullott mikor megláttam a testvérekkel együtt belépő két nőt.
Ellen és Jo.
Jo, akitől az első pillanattól valami balsejtelem járt át. Fáztam attól, ahogy Deanre nézett, s fájt, ahogy Dean beszélt vele. Ellen érdeklődve beszélgetett velem a konyhában, amíg a kávét tettem fel, megtudtam, hogy mindketten vadászok a lányával, de aztán gyorsan elsodródott mellőlem, Bobby mellett kötött ki.
Ahogy őket figyeltem egyre inkább kívülállónak éreztem magam. Néhányszor megpróbáltam belefolyni a beszélgetésükbe, de kérdéseim többségére válasz sem érkezett, egymás szavába vágva társalogtak, ők tudták miről és kiről beszélgettek. Lassan visszavonultam, de ez fel sem tűnt nekik, ahogy teljesen belemerültek a tervezgetésbe, miközben gyors egymás után töltötték kősóval a töltényeket. Távolodtam tőlük testileg és szellemileg, míg az este végül Jason szobájában talált.
- Jó lenne, ha Dean végre pár napnál tovább is itt maradna velünk – hozott vissza Jason hangja a jelenbe.
- Tessék? – pislogtam zavartan.
- Nézd, anyu – tologatta a királynőjét Jason a táblán. – Nem vagyok már olyan kicsi, mint aminek még néha hiszel. Tudom, hogy történt valami komolyabb köztettek. Reménykedtem benne, hogy Dean velünk marad, de aztán láttam, hogy – komorodott el.
- A vadászat miatt nem teheti – cirógattam meg hosszúra növesztett tincseit.
- De ha az nem lenne, akkor velünk maradna? – nézett a szemembe reménykedve.
- Szerintem igen – feleltem halkan, majd elveszítve a sakkjátszma felett az érdeklődésünket, elkezdtem elpakolni a figurákat, majd amíg feltekertem az ágytakarót, addig Jason először a pizsamájába bújt gyorsan, majd az ágyba. Hagyta, amíg elrendeztem rajta a paplant, és csak utána kérdezte.
- Most valami nagyon nagy dologra készülnek lent ugye? – Komoly tekintete nem leplezte félelmét, aggódását.
- Holnap egy nagyon fontos állomásához érkeznek Lucifer elleni harcukba – fogalmaztam óvatosan.
- Remélem kinyírják azt a mocskos dögöt! – szorult ökölbe keze a takaró fölött. Arca elsápadt a gyűlölettől, amit az Ördög iránt érzett. Sose beszélt róla, de tudtam minden nap elmondja imáiban édesanyám, nagymamája nevét és kéri az isten, hogy tegyen igazságot.
- Castiel is velük lesz – simítottam végig az öklén, ujjai engedtek a feszültségből.
- Ő az Úr harcosa, még ha most a többiek egy kicsit zabosak is rá – csillant fel a szeme bizakodva. – Ő vigyázz majd Samre és Deanre.
- Jó éjt! – csúszott le az ajkam Jason homlokáról, megigazítottam rajta utoljára a takarót, amit negyedóra elteltével már az ágy végébe torlódott.
- Holnap szombat, átmehetek Stefanhoz? Kapott néhány új játékot a gépéhez – hunyorgott rám álmosan.
- Persze – néztem vissza rá az ajtóból, majd leoltottam a villanyt. Az ajtót résnyire hagytam csak nyitva, hogy a folyosón égő lámpák világító sávja megnyugtassák Jasont.
A lépcsőfordulónál sokáig kapaszkodtam a korlátba, egyszerre féltem és vágytam lemenni oda. Remegett a gyomrom Dean és Jo bensőségesnek tűnő kapcsolatától. Santana gitárszólója, Sam nevetése hallatszott fel az emeletre. Vettem végül egy mély lélegzetet s elindultam lefelé a lépcsőn, éppen befordulni készültem a konyhába, amikor az első, amit megláttam a hűtőszekrény mellett, az Dean és Jo kettőse volt. Ott ahol fél napja még mi álltunk. A fiatal, szőke lány elgondolkodva hallgatta a vadászt, tekintete kacéran villant a férfi felé. Megtorpantam a könyvszekrény oldalánál, elnéztem őket. Bobby, Sam és Ellen teljesen elmerülten beszélgettek egymással, egyedül csak Castiel üldögélt szótlanul mellettük. Ismét Deanék felé tévedt a pillantásom és a látványtól mintha egy tőrt forgattak volna meg a szívemben, Jo ajka Dean szája felé közeledett, a végeredményét nem kívántam megvárni.
Kihátráltam az előszobába, felkaptam a pulton hagyott whisky – s üveget, a fogasról leakasztottam a csokoládébarna kardigánomat és elhagytam a házat. Az eső már visszavonulót fújt, átadta a terepet a hideg november végi széllökéseknek. Szinte teljesen a roncstelep háta mögé kerültem, idegen volt minden körülöttem. Az elmúlt hónapok alatt egyszer sem jöttem ennyire el Bobby házától. Kissé félve haladtam tovább, összehúztam magamon a kötött kabátot, kicsit fáztam, de egyben biztos voltam, nem megyek vissza oda, ahol Dean Jo – val vagy bármilyen más nővel együtt tölti az éjszakát. Megtorpantam s felnéztem a csillagos égre, de hiába meresztgettem a szememet, és vártam töretlen hittel. Nem történt semmi. Már megint. Az ajkamhoz emeltem az üveget és újfent jó nagyot húztam az erős italból. A több éves whisky ereje kezdte eltompítani az érzéseimet, úgy indultam tovább, mintha vattapamacsokon lépkednék. Magam se tudtam, hogy a kis kerti lak jött nekem vagy én nem bírtam kikerülni. Ujjaim ráfonódtak a rozsdásodó kilincsre, és első próbára bár kissé nyikorogva kinyílt a lepattogzott festékű ajtó. Beléptem a helyiségbe, bal kezemmel a falat tapogattam a villanykapcsolót keresve, és mikor rátaláltam sápadt fényesség áradt végig a szobán. Hunyorogva néztem körül a puritánan berendezett helyen. Behúzta magam mögött az ajtót, és elindultam felfedezni a helyiséget. Elgondolkodva simítottam végig a poros könyves szekrény polcán, ahol csak pár kötet hevert trehány összevisszaságban. Az egészen a szembelévő falhoz tolt asztalhoz léptem, és megnyomtam a rajta feledett, régi, elnyűtt magnó lejátszó gombját. Legnagyobb meglepetésemre Chris Rea füstös, bánattal átitatott hangja töltötte be a helyiséget. A szalag a dal közepén indult el, a hamisítatlan blues gitárjáték hallatán én is a sportkocsiban éreztem magam, ahogy az országúton száguldva az arcomba fúj a szél. Lehunytam a szemem, átkarolva ringattam magam a karcos hang ritmusára, és azt képzeltem, hogy Dean mellettem ül, keze lazán a kormányra támaszkodik, nevetve fordul felém …
- Mit csinálsz itt egyedül? – Rajta kapottan fordultam hátra, a hátam mögé rejtettem a lassan kiürülő üveget.
- Csak nézelődök, nem tudok aludni – motyogtam, majd elindultam Castiel felé.
- Azt hiszem kissé berúgtam – húzta fura mosolyra a száját, rácsodálkoztam arra, hogy milyen gyönyörű vonala van az ajkának. Fogalmam sincs meddig álltam így meredten és bámultam őt, de arra rezzentem fel, hogy kivette a kezemből az erősen szorított üveget, majd lehúzta a maradékot.
- Melegem lett – fújt egyet, majd ráérősen levette a ballonkabátját és az ágy szélére dobta. Kapkodó mozdulattal meglazította a nyakkendőjét is végül enyhén imbolyogva lerogyott az ágyra.
- Jézusom, jól vagy? – tettem felé pár lépést.
- Őt, inkább ne említsd most – emelte fel a kezét hárítóan, megtörölte az arcát, mintha egy pókhálót szedne le onnan. – Bobby közös fotót készített rólunk az előbb, holnap egész biztosan meghalunk, minden adott a dicső befejezéshez.
- Most aztán jól feldobtad a kedvem – morogtam a kedvező hírek hallatán.
- Mit tegyek, hogy jól érezd magad? – húzta ki magát s kérdezte teljes komolysággal. – Sok fájdalmat okoztam neked, még ha nem is ez volt a szándékom.
Zavartan néztem el az arca mellett, nem álltam a tekintetét, nem akartam, hogy a fejembe lásson, hiszen nem egészen keresztényi gondolatok cikáztak éppen benne. Mit is akarok tőle, gyötrődtem, hiszen egy angyalt képtelenség átverni, minden rezdülést azonnal megérez, s megért.
- Ne nézz rám így Castiel – szólaltam meg végül nehezen -, mert még azt is bevallom, amit el se követtem.
Az angyal erre szelíden elmosolyodott.
- Láttalak lejönni az emeletről, vibrált a magányod s a félelmed. A lelked szenved.
Lassan leereszkedtem mellé, bátortalanul a vállának dőltem.
- Annyira szükségem van arra, hogy valaki magához öleljen – kezdtem vontatottan beszélni, miközben a porcicás padlót bámultam meredten. – Muszáj, hogy érezem, élek.
- Mi is az az élet, amihez foggal – körömmel ragaszkodtok? – hajolt az arcom fölé Castiel, szája olyan közel került az enyémhez, hogy ha akartam volna, akkor nem tellett volna nagy fáradtságba, hogy megcsókoljam. – Az érzelmek annyi bajt zúdítanak rátok, emberekre.
- Ezt nem érteni kell Castiel – dünnyögtem az orrom alatt -, hanem átélni.
Nem voltam képes ellenállnia közelségének, pólusaiból áradt a vegytiszta szeretet. Kiegyenesedtem, két kezem közé fogtam az arcát közelebb húzódtam hozzá és végig sem gondolva a következményeket, megcsókoltam. Egész tartásán éreztem, hogy megdöbbent, testével mereven nehezedett nekem.
- Én nem akarlak megerőszakolni – vonultam vissza megrettenve attól, amit tettem, de ekkor utánam kapott, és megfogta a karomat.
- Nem arról van szó, hogy nem szeretném – nézett azzal a bizsergető, fürkésző pillantásával rám -, hanem nem tudom, hogy mit kell tennem.
Nyomott hangulatom feloldódni kezdett, cikáztak a gondolataim, magam se értettem a tetteim miértjeit. Szívemmel s lelkemmel Dean Winchestert akartam, de a testem a mellettem lévő angyalért kiabált. Dean már rég Jo – t öleli, szúrt belém a bal vállamon üldögélő kisördög, és hiába sandítottam jobbra, a kisangyal hallgatott. Annyira szerettem Deant, de ennek itt s ma véget kell érnie, figyelmeztetés nélkül jött a vékony, szőke lány , aki nem az első és nem az utolsó lehet Dean listáján. Szorosan összezártam a szemem, hogy a gyötrő kép eltűnjön előlem, majd ismét az angyalra néztem.
- Kezdetnek – oldottam meg teljesen a nyakkendőjét, és húztam ki az ingnyak alól -, csókolj vissza.
Újra megcsókoltam, kezem becsúszott az ing alá, lágyan húztam végig a mellkasán. Castiel követte a nyelvem ritmusát, ujja a hajam közé kúszott, majd végig csúsztatta a hátamon, szorosan magához vont. Talán egy villanyégő durrant vagy egy állat mozdult meg odakint a kocsik között, mikor kimelegedve elengedtük egymást.
- Mit teszünk? – pislogtam Cas – re, aki merengve figyelt. – Nem tehetem ezt, hiszen te egy angyal vagy.
- Egy a mennyből kitaszított angyal, aki fellázadt a parancs ellen – gombolta tovább az ingét Castiel, szája sarkába gunyoros mosoly jelent meg. Értem nyúlt.
- Cas – próbálkoztam, de ekkor megcsókolt. Nem hittem már abban, hogy nekem kellene rosszul éreznem magam, a reményeim meghaltak s belül sírtam, Castiel csókjai merészebbek lettek, a megivott töménytelen alkohol is rásegíthetett, először a vékony, kötött pulóvert húzta le rólam, majd kissé esetlen mozdulattal kezdte el babrálni a melltartóm pántját. Odakaptam, segítségére siettem, szótlanul figyelte a testem, egészen zavarba hozott átható pillantásával. Finoman érintette meg a mellem közti árkot, lassan csúsztatta le az ujját, le egészen a köldökömig, ahol Lucifer okozta égési heg vörösen duzzadt, majd tovább siklott a kés szerezte sebhelyhez.
- Begyógyultak – mondtam rekedten, mire felnézett. Tekintete olyan gyötrelmet árasztott, hogy nem bírtam folytatni.
- De itt sosem fognak – csúsztatta fel a tenyerét a szívem fölé, oda ahol talán a lelkem volt. Szorosan összezárt szemhéjam alól kigördült az első könnycsepp.
Mikor már minden ruha lekerült rólunk az ölébe siklottam, köré fonódtam. Hagytam, hogy szokja az érzést, hiszen én voltam az első. Bobby ócska magnóján recsegve szót Lennon dala a bizalomról, kezem végigszánkázott feszes hátán az egyre forróbbá vált ölelések, elfúló csókok alatt végig az agyamba motoszkált, hogy azonnal fejezem be, meneküljek el, de képtelen voltam leállítani magam. Mert újra és újra bevillant a kép Deanről és Jo – ról, olyan hosszú ideje vágytam a szeretésre, Castiel ezt itt s most adta meg.
Castiel hátra hanyatlott a kopott ágyterítőn, belekapaszkodtam felém nyújtott kezébe, ujjaink összefonódtak, tekintetem elmerült rácsodálkozó pillantásába. Pattogó hangon villódzni kezdett a mennyezeten egy szál dróton lógó izzó, ekkor már ismét Chris Rea tudással telítve zsongott körülöttünk, monotonon ismételte az éppen mocskosul oda nem illő Heaven refrénjének pár sorát, majd egyre intenzíven sercegett a szalag s végül hangos durranással repedt szét a hangszóró, robbant szilánkosra a villanykörte, de mi ezt már nem érzékeltük, az örvénylő boldogság a mélybe rántott minket. Mielőtt a pillanatnyi agyhalál letaglózott volna, még láttam a fekete szárnyak árnyát a falon.

Arra ébredtem, hogy fázok. Az álom és az ébrenlét határán kerestem a takarót magam körül, amit magamra húzhattam volna, de csak az üres levegőt markoltam. Résnyire nyitottam a szememet, de akkor éles hasító görcsös fájdalom hasította bele a halántékomba. Felnyögtem, de nehezen felhúztam magam az ágyon. Szédelegve ültem a szélén, kábultan néztem körül. Fogalmam sem volt róla hirtelen, hogy hol vagyok, megláttam a porcicás deszkapadlón darabjaira esett magnót és akkor minden bevillant.
Dean és Jo.
Az elfogyasztott Jack Daniel’s Black Label.
Castiel.
- A rohadt életbe! – ugrottam fel az ágyról, és bármilyen élesen kalapáltak a fejemben, gyorsan magamra kapkodtam a széjjel szórt ruháimat. – Hogy lehettem ennyire barom – káromkodtam közben folyamatosan. – Hogy tehettem ekkora őrültséget. Úristen! Lefeküdtem Castiellel!
Felrántottam a csizmámat, és hátra sem nézve hagytam el Bobby telepén hátul elrejtett kamrát. Bár sose találtam volna rá, átkozódtam miközben átvágtam a kihalt bontótelepen, az égre feltekintve nagyjából benne járhattunk a kora délutánban. Reménykedve léptem be Bobby házába, hogy nem futok össze senkivel, de nem jártam szerencsével.
- Te hol a jó büdös francba voltál? – állt elém keresztbe a lépcső előtt Bobby.
- Ne most – hárítottam el magam elől, de elkapta a kezemet és nem engedett.
- Hol voltál? – nézett dühösen a szemembe. – Jasonnek azt mondtam elugrottál nekem egy könyvért a könyvtárba, hogy ne aggódjon érted, így megnyugodva átment a barátjához. Tehát újra kérdem, hol a fenébe voltál?
- Kimentem éjszaka és hátul elaludtam abban a kis épületben. Sokat ittam, engedj már el! – vontam magam felé a karom, de konokul tartotta.
- A srácok kerestek elindulás előtt, el akartak köszönni tőled. Mi van veled?
- Ezt piszok rég nem kérdezte meg tőlem senki. Úgy élek, mint egy robot – rántottam ki a kezem ujjai közül hisztérikusan magas hangon zihálva.
Bobby egy ideig némán figyelt.
- Deva, ne most borulj ki! – szólalt meg végül nyugodtabban. – Tisztába vagy vele, hogy hova mentek, nem?
Összeomlottam, kívülről láttam magam és legszívesebben kiosztottam volna magamnak néhány pofont. Winchesterék elindultak Lucifer ellen, talán egyikük sem jön vissza élve.
- Sajnálom Bobby – rogytam a kerekesszék karfájára, mire az idős vadász megrendülten lapogatta a hátamat. – Hülye picsaként viselkedtem. Én, én – dadogtam, a torkom összeszorult az aggodalomtól – nem búcsúztam el tőlük.
Miért hagyta ezt Castiel, miért jött utánam tegnap este, és miért tűnt el nyomtalanul? Megfosztva a búcsú lehetőségétől.

A kudarca fulladt akció, Jo és Ellen tragikus elvesztése után öt hét héttel, reggel hét óra fele nagyokat ásítozva, kialvatlanul fordultam be a konyhába. Dean gyűrött fekete pólóban, kockás flanelingben ült az asztalnál, markában szorongatta elengedhetetlen barátját, a hozzánőtt Johnny Walkert. Halkan köszöntem neki, amire csak valami motyogás jött válaszul, kérdésemre miszerint főzhettek neki kávét, egy halvány biccentés érkezett. Gyötrődtem, szavak és mondatok között keresgéltem, amik a legmegfelelőbbek lehettek volna egy beszélgetés megkezdéséhez, de minden egyes kísérletem kudarcba fulladt mielőtt megszületett volna. Két bögrét tettem le az asztalra, kiöntöttem beléjük a gőzölgő kávét, az egyiket Dean elé toltam, majd leültem vele szembe. Ráérősen kevergettem a cukrot, vártam, hogy oldódjon a sötétbarna lében, időnként felpillantottam rá, de nem mozdult, nem nyúlt a kávéja után. Az utóbbi hetekben sűrűbben felbukkantak, majd eltűntek az öcsével, de mindig hamar visszatértek az apjukként tisztelt vadászhoz. Nem lehetett vele beszélni, került mindenkit a házban. A kudarc, hogy nem sikerült Lucifert elpusztítani, és Ellen, Jo elveszítése iránt érzett önváddal telített gyötrődéstől még inkább bezárult.
- Nem vagyok most jó társaság Deva – méltatott végre egy cseppnyi figyelemre Dean, és néhány apró nyelet whisky – t leengedett a torkán, majd végre a kávéért nyúlt.
- Ez nem újdonság Dean – válaszoltam fásultan. – Hónapok óta nem vagy az.
- Deva – emelte meg a hangját figyelmeztetően. A bögre nagyot koppant az asztalon.
- Nem – kapaszkodtam bele az asztalszélébe, ujjam kifehéredett az elszántságtól, ami abban a pillanatban belém költözött. – Meg fogsz hallgatni! – csaptam egy nagyot az asztalra. Dean döbbenten húzta ki magát.
- Képtelen vagyok végignézni ezt az önpusztítást, amit magaddal művelsz. Az állandó piálásod. Ha belegondolok, hogy néhány hete meg is halhattál volna Missouri – ban, és …
- Aznap reggel, mikor elindultunk, valahogy rohadtul nem jutott ez az eszedbe – köpte oda a szavakat sértetten.
- Már mondtam, hogy sajnálom, nagyon sokat ittam és kifeküdtem – nyeltem zavaromban egy nagyot. Soha, de soha nem tudhatja meg mi történt akkor éjjel. Castiel nem mutatkozott nekem a sufnis eset óta. Felejteni akartam azt az éjszakát, nem akartam emlékezni se Deanre, se Jo – ra, hogy mi történt kettőjükkel, csak törölni annak a napnak az emlékeit. Egyikünknek sincs joga bármit is számon kérni a másiktól, a múlt az már távoli, és engem csak a jelenünk s jövőnk érdekelt.
- Tudom, a hátul lévő sufniban – ivott bele unottan az üvegbe.
- Hallgass már – söpörtem le az asztalról a bögrét, ami valamiféle csodából kifolyólag nem tört össze, hanem sebes pörgés után begurult a konyha sarkába, halvány barnás foltot hagyott maga után. – Nem bírom elviselni, hogy továbbra is a meg nem értett hős szerepében tetszelegj előttem, még ha úgy is hiszed erre minden okod meg van. Istenem, miért gyűlölöd ennyire magad? Nem a te hibád, ami Carthage – ben történt, mint ahogy az sem, hogy akkor reggel nem magad miatt, nem önszántamból küldtelek el, hanem Castiel közvetítésével érkezett a parancs.
A hátralökött szék élesen csikordult végig a kőpadlón, de a mozdulat benne akadt Deanben, mikor az utolsó mondat elhagyta a számat.
- Miről dumálsz? – támaszkodott két kézzel az asztalra, összeszűkült, kivörösödött szemmel figyelt rám.
- Ne haragudj, erről talán nem most kellene beszélnünk, nem alkalmas most az idő – hebegtem tétován, megkíséreltem kikerülni őt, hogy felvegyem a bögrét, de elém állt.
- Deva – tekintete elsötétült a visszafojtott dühtől -, az elmúlt időszakban sokan csak az elcseszett féligazságokkal kábítottak. Szóval?
- Cas hamis és rossz parancsot kapott – védtem az angyalt, majd vontatottan választ adtam az őt hónapok óta foglalkoztató miértekre, a rólunk szóló talányokra. Nem is vettem észre mikor ült újra vissza, de az üveg kiürült, mire elhallgattam. Feszült tekintettel figyeltem tétova mozdulatait.
- Miért most mondod ezt el nekem? – kérdezte végül.
- Mikor máskor, hiszen most is szinte alig akartál meghallgatni.
- Castiel tollas valagát ezért szétrúgom – szitkozódott.
- Semmi értelme nem lenne – csitítottam őt.
- Fogalmam sincs, hogy most mit tehetnék – ingatta a fejét. – Olyan sok idő telt el, és pillanatnyilag a világ megmentésén fáradozom, amit nem hiszem, hogy túlélek, de ha mégis, akkor sem hiszem, hogy a ház fehér kerítéssel nekem való lenne – ironizált a végén.
- Ne mondj semmit, de kérlek ne gúnyolódj – válaszoltam halkan. – Azt akartam, hogy tud a teljes igazságot és azt, hogy – , de nem tudtam befejezni, mert Sam érkezése megszakította a vallomásomat.
- Dean azonnal indulnunk kell, Martin Creaser komoly bajba került. Jó reggelt Deva! – biccentett felém, majd a kávé főzőgéphez lépett.
- Martin nem egy diliházban van? – sandított furcsán az öcsére Dean.
- Az oklahomai Glenwood Springs Pszichiátriai Intézetben – nyelte le az utolsó korty kávét Sam, aztán nagyot csapott bátyja vállára. – Indulás haver, majd a kocsiban alszol.
Dean nehézkésen felkászálódott a székről, és szinte ellenkezés nélkül adta át Sammy – nek az Impala kulcsait. Kifelé menet juthatott eszébe a levegőben hagyott mondat, mert tétova mozdulattal fordult vissza.
- Menj Dean – intettem felé elfulladó hanggal. – Legközelebb, legközelebb.
Kimerülten rogytam vissza, száraz, égő szemmel bámultam az üresen maradt széket. Tudtam, hogy a mesék nem végződnek, mindig boldog véggel, és az elmúlt idők ki nem mondott szavai, el nem suttogott mondatai, be nem vallott érzései egyre inkább a boldogtalanság felé sodortak minket.

Írta: Fangtasia
Cím: Kell ennél több?
Korhatár: NC-17, vagyis 18 karikás
figyelmeztetések: erotikus tartalom, durva nyelvezet, SLASH, némi humorral fűszerezve
Leírás: Destiel, azaz Dean/ Castiel párosítású történet. SLASH! Spoiler az 5-6. évadra. Dean és Castiel titokban együtt vannak már egy ideje, azonban Cas nem is sejti, hogy Dean egy kínos beszélgetés során tájékoztatta Samet az élete alakulásáról. Vajon Sam elfogadja a nem mindennapi kapcsolatot? Ha elolvasod, kiderül.:) Jó szórakozást! Köszönöm a bétázást Avinának!

Csókolóztak. A kanapé bőrhuzata nyikorgott alattuk, amint megpróbáltak közelebb férkőzni a másikhoz. Mozdulataikban nem volt semmi hevesség, érintéseik nélkülöztek mindenféle ifjonti vágyat, csak a szeretet lengte át minden megnyilvánulásukat. Nem akarták elsietni a dolgot.

Castiel számára minden annyira új volt még. Az apró harapások, amikkel Dean haladt végig a füle tövétől a nyakáig, az óvatos kezek a csípőjén, amelyek olykor simogatva bekíváncsiskodtak az inge alá. Minden ismeretlen, de szívesen fogadott volt.

Végtelen élete során csupán párszor adatott meg számára, hogy szilárd testtel rendelkezzen, de azok az alkalmak, amikor lehetősége adódott a földön járni, nem bizonyultak a legalkalmasabbnak a testiség felfedezésére. Főleg nem egy kapcsolat, méghozzá egy szerelmen alapuló kapcsolat kialakítására. Ez idáig.

Bukott angyal lévén, nem léteztek parancsok, amelyeket követnie kellett volna. Eltűntek a feljebbvalók és az utasítások. Nem maradt semmije, csak a csalódottsága a teremtőjében, a tanácstalanság és Dean.

Nem mintha Samet kevésbé kedvelte volna, de Dean megértette. Megértette őt, mint egy ugyancsak magára hagyott gyermek, egy elárvult lélek, akinek a saját lábára kell állnia. Az idősebb Winchester testvérben társra lelt. Eleinte nem volt köztük több mint barátság.

Dean és Sam segítségére voltak a változások elfogadásában. Ha egy-egy ütközet után visszatért a testvérekhez, szinte otthon érezte magát. Sőt, annyira sok időt töltött velük, hogy néhány emberi szokást is felvett. Például, ha Dean viccből leöntötte volna egy üveg paradicsomlével – és sajnos ez valóban megtörtént –, akkor nemcsak egyszerűen tisztára varázsolta volna magát, hanem megfürdött. Nagyon megkedvelte a forró vízcseppek és a szappan érzetét a bőrén, főleg ha egy érdes tenyér érintése is társult hozzájuk…

És imádott aludni. Sokat. Dean gyakran heccelte azzal, hogy a lustaság a hét főbűn egyike, de… Olyan jó érzés volt néha elnyúlni a kanapén, kikapcsolni a zakatoló kerekeket, és nem gondolni semmire. Meg amúgy is, már elbukott, eggyel több, vagy kevesebb vétek igazán nem oszt, nem szoroz azon a bizonyos listán…

Így sem volt szinte sosem nyugalma. A mennyben polgárháború folyt, amelyben a sors nagy szerepet szánt neki. Harcolnia kellett. Ez nem jelentett különösebb változást az addigi életében, viszont az ellenség fogalma új értelmet nyert számára. Régi barátok voltak mind, bajtársak, akikkel együtt próbálták az emberek számára a világ alapjait a helyén tartani.

Testvérek, akik kimutatva valódi énjüket, ellene fordultak, egy jobbnak hitt eszme miatt, amivel eltörlődik még az emberiség gondolata is.

Hiába számított Castiel bukott angyalnak, hiába csalódott Istenben, hitt az emberi jóságban és abban, hogy, ha valamilyen oknál fogva az emberek egykor drágábbnak bizonyultak az angyaloknál Isten számára, akkor van bennük valami, aminek érdemes fennmaradni, és megéri harcolni érte. Dean jelenléte az életében még jobban megszilárdította ezen véleményét.

Ha belefáradt az értelmetlen öldöklésbe, elég volt egyszerűen leszállnia a földre és csak eltölteni egy kis időt a férfivel.
Látni Dean mosolyát, ahogy a testvérét figyeli, miközben az könyvvel a hasán elszunnyadt; érezni az illatát, beszélgetni vele semmiségekről és komoly dolgokról, érinteni és csókolni…
Szerelem? Kell ennél több?

Igen, kell. Egy saját szoba.

- Dean! Az Isten szerelmére, nem tudnátok ezt zárt ajtók mögött művelni? Bobby kábé két perccel ezelőtt hajtott el a kocsival eléggé dühösen. És tudod mit? A házból rohant ki! – kiabálta Sam, a kezét a szemére szorítva.
Castiel teste megmerevedett és mintha tűz égette volna meg, úgy szakadt el Dean ajkaitól.

- Sam, ez nem az, aminek látszik… – motyogta felállva a kanapéról és félig Dean combjáról. A nyakkendője kibomolva, a kabátja a padlóra dobva és az inge félig kigombolva lógott rajta. Nem, tényleg nem az, aminek látszik…

- Nyugi már, Sam. – mosolygott Dean a száját törölgetve. – Bobby nem látott meg minket, csak észrevette, hogy elfogyott a sör és bedühödött. Tudod, hogy nem bírja, ha megisszuk az összes itókáját.

Castiel összezavarodva kapkodta a fejét a két testvér között, majd a tekintete megpihent Deanen.

- Dean.. Sam tud rólunk? Úgy értem…

Dean elkomolyodott – Castiel nem szokott dadogni, csak ha nagyon zavarban volt-, majd lovaglóülésben az ölébe húzta az angyalt. Castiel megpróbált felállni, de Dean a dereka köré fonta a karjait. Az angyal továbbra is feszélyezve érezte magát, de ülve maradt.

- Tudom, hogy érted. Sam pár hete rákérdezett, én pedig… válaszoltam neki, őszintén. Nem hazudhatok neki többet, Cas! Már éppen elég szarságon vagyunk túl, ahhoz, hogy tudjam, ha eltitkolok előle valamit, akkor… – Castiel félbeszakította azzal, hogy a mutatóujját a szájára helyezte.

- Sss, semmi baj. Nem haragszom – mondta egy apró mosollyal a szája szélén, majd ajkát Deanéhez érintette.

Finoman csókolóztak, Dean egyik keze az angyal puha hajába túrt, míg a másikat a csípőjére téve közelebb húzta magához.
Kis idő elteltével Sam megköszörülte a torkát. Majd még egyszer.

- Jól van, gyerekek, az lesz a legjobb, ha ezt nélkülem vitatjátok meg. Inkább felhívom Bobbyt, hogy hozzon valami kaját is, ha már arra jár… – mondta Sam, majd a fejét csóválva elhagyta a helyiséget.

Dean és Castiel meg sem hallották őt, annyira elmerültek egymásban.

Dean kezei ott simogatták az angyalt, ahol csak érték. Harapta, csókolta a mézédes ajkait, áttért a nyakára, miközben letolta a válláról az inget, még több csókolni való bőrfelületet fedve fel. Castiel csak tűrte és viszonozta egy darabig a kényeztetést, majd hirtelen zihálva eltolta magától kedvesét.

- Menjünk be a szobádba, akármikor visszajöhetnek! – suttogta. Nagyon kívánta Deant, de elég volt, hogy Sam tudott róluk, és amúgy sem akarta eltenni láb alól Bobbyt idejekorán egy jó kis szívrohammal…

Dean csak frusztráltan sóhajtott, feltápászkodva megragadta az angyal kezét és magával húzta.

Az első szobát az emeleten úgy két hónapja sajátították ki Sammel, mivel annyi időt töltöttek Bobbynál, hogy már kezdett a kanapé az agyukra menni. Bobby morogva, de nekik adta a helyiséget, egy kikötéssel. Nem hozhatnak haza nőket. Az öreg vadász nem értette a Dean arcán megjelenő huncut mosolyt, pedig ha tudta volna…

–

Castiel maga nem igazán tudta, hogy mit cselekszik, de a teste… a porhüvelye, amelyet emésztett a vágy; ösztönösen cselekedett a tudatos énje helyett is, viszonzott minden érintést, már nem először. Dean volt az első igazi szeretője, akivel már jó párszor lépett át a gyönyör kapuján, de minden alkalom olyan volt, mint az első. Perzselő, élvezetes és még többet ígérő.

Miután az ajtó becsukódott mögöttük, kizárva a többieket és az egyéb meglepetéseket, ismét csókolták egymást. Ölelkezve elbotorkáltak az ágyig, majd Dean lassan ledöntötte Cast, rá az ágyra és a lábait egy kevés erőfeszítés árán szétfeszítve, közéjük feküdt. Csípőjét finoman mozgatva, az őrületbe kergette Castielt.

Apró sóhajok és nyögések töltötték meg a szobát, szenvedélyük lángolt, testük a másikért kiáltott.
Dean megszabadította Cast a már kigombolt ingétől, majd a derékszíját kicsatolva, lehúzta a cipzárját és lerántotta róla a nadrágot.

Castiel nem lepődött meg semmin, ismerte Deant, hogy mennyire szerette vetkőztetni, szinte tépni róla a ruhát, amely alkalmakkal hálás volt a képességeinek, amikkel morogva bár, de utólag egy szempillantás alatt helyre tudta hozni a ruhái maradékát.

Nem volt ideje többet az öltözéke épségéért aggódni, mert Dean végigcsókolta az álla vonalától egészen a mellkasáig, majd érintve a mellbimbóit – amely érintéseket egyébként kitörő sóhajokkal fogadott – áttért a hasára, belenyalva a köldökébe. Cas vonaglott és beletúrva Dean világosbarna hajába lejjebb irányította a fejét, egy sokkal nagyobb szükséget szenvedő terület felé.

Dean mosolyogva tett eleget a kimondatlan kérésnek. Pár
hónapja még az Isten sem tudta volna rávenni, hogy ilyet tegyen egy másik férfinak, azonban felpillantva szerelme élvezettel teli arcára, nem akart ellenállni. Már régen nem.

Először a már vágytól nedves alsón keresztül simogatta szeretője büszkeségét, amire Cas automatikusan széjjelebb tárta a lábait, majd benyúlt az anyag alá, megragadva Cast. Párszor végighúzta a kezét rajta, majd lehámozta róla a felesleges ruhadarabot.

Azonban Castiel reményei a gyors kielégülésre szertefoszlottak, amikor Dean a merevedése helyett a combját kezdte nyalogatni, ami nem tűnt éppen kellemetlennek, de jobbat is el tudott volna képzelni.

Dean nem hagyta sokáig szenvedni, kézbe vette a szivárgó tagot, párszor hosszában végignyalt rajta, majd mélyen a szájába fogadta.

Castiel a saját haját tépte élvezetében, minden agyi funkcióját az foglalta le, hogy próbálta nyújtani az élvezetet, visszatartva az orgazmust. Azonban volt egy pont, amikor Dean két – a franc se tudja honnan előbányászott -, síkosítóba mártott ujját megérezte magában, tudta, hogy elveszett. Olyan erősen élvezett el, hogy úgy érezte, mintha a teste lángra lobbant volna.

Dean lefogta Castiel vonagló csípőjét, de nem vonta vissza az ujjait, hanem egyszerre három ujjal kezdte tágítani, miközben egy cuppanás kíséretében kieresztette a szájából Cas lelohadt tagját.

- Ez… nagyon jó volt – lihegte Castiel, felhúzta Deant magához egy érzéki, lassú csókra, végigsimított a még ruhával fedett hátán, aztán lerángatta róla a pólóját és a földre dobta.

Dean kihalászott a zsebéből egy kis tasakot, Cas kezébe nyomta és gyorsan lerángatta magáról a nadrágját a bokszerével és a zoknijaival együtt. Cas feltépte az óvszert és lassan Dean merevedésére hengergette.

Deannek nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne adja meg magát azonnal, Cas lábai közé feküdt ismét, de úgy tűnt, szerelmének más tervei voltak.

–
Castiel sziszegve ereszkedett rá Dean merevedésére, nem gyakran csinálták ebbe a pozícióban, azonban az érzés részegítő volt.
Úgy tűnt, mintha a vére elpárolgott volna a testéből és helyét átvette volna a vénáiban a kínnal átitatott gyönyör.
Minden porcikája remegett, a hasa megfeszült, a szemeit összeszorítva próbálta kizárni a feszítő érzést és a fájdalmat. Mint mindig, először most sem volt éppen sétagalopp magában tudni Deant.

Dean a vágy ködén át látta, hogy Castiel arca eltorzult és körmei belevájtak a hasán lévő puha bőrbe, ahogy támaszkodott. Próbálta apró érintésekkel csitítani Cast, végigsimítva fel és le a csípőjét satuba szorító combjain, elűzve a fájdalmat, miközben a teste egyre követelőzőbbé vált, de tudta, hogy ki kell várnia, amíg az angyal megmozdul.

Rettentően vágyta a beteljesülést, de nem Castiel szenvedése árán, azt akarta, hogy neki is jó legyen.

Amilyen óvatosan csak tudott, felült, majd átkarolva és simogatva az ölén ülő kedvesét, finom csókot lehelt az ajkaira, megkísérelve háttérbe szorítani a kínt.

A gyengédség megtette a hatását, Cas lassan megemelte magát, majd nyögve visszaereszkedett Deanre. A testükön izzadság gyöngyözött.

Dean belezihált a csókba, amint megérezte maga körül Cas áldott forróságát. Bassza meg!

Simogatta, ahol csak érte, a nyakát harapdálta és a fülébe semmiségeket suttogott, ahogy az már egy ideje szokásává vált, miközben szeretője újra és újra magába fogadta.

Cas halkan nyögdécselt, úgy szorítva Deant magához, mintha az élete múlna rajta, míg élvezte a kényeztetést.

- Igen, ez az… hm. Még! – kiáltotta Cas átszellemülten Dean kedvelte a hangos Cast. Nagyon.

Minden mozdulat több gyönyört okozott, mint az előző. A gerince menti bizsergés egyre feljebb haladt, ahogy közeledett a gyönyör felé. A saját ágaskodó és már javában szivárgó férfiassága kettejük közé szorult, így minden egyes lökés hatására, ami a testét rohamozta, a merevedésének újabb dörzsölést jelentett.

Nem számított hányszor és hol szeretkeztek, egy motelban délelőtt, amíg Sam előrelátóan hosszan ebédelt, vagy egy üres parkolóban, a kocsiban és az éjszaka közepén, fantasztikus volt minden pillanat, amit megoszthattak. És azokból elég kevés volt. Cas szinte sosem tartózkodott a földön, vagy ha mégis, akkor túlságosan elgyötörtnek érezte magát.

Az orgazmus elsöprő volt. Az élvezet hullámokban csapott át rajta, a háta ívbe feszült, és Dean ajkával tompítva szenvedélyes sóhajait, görcsösen élvezett el.

Megvárta, amíg az angyal gyönyöre elcsitult, majd a fenekére markolva arra ösztönözte, hogy feküdjön hanyatt. Castiel nehézkesen kikecmergett Dean karjai közül és úgy tett, ahogy kérték. Még mindig nagy kortyokban nyelte a levegőt, de már kezdett úrrá lenni a testén a kielégülés nyugalma.

Dean Castiel lábai közé helyezkedett, megtámasztotta magát a karjaival az angyal két oldalán, de nem hatolt ismét belé. Végignézett az angyal ellazult arcán, a lehunyt szemein, az apró mosoly a puha ajkain elbűvölte őt, felmerült benne, hogy hagyja elaludni kedvesét és maga gondoskodik a szükségéről.

Az alhasában a bizsergés, és a Castiel combjának feszülő vágya más véleményen volt, de nem érdekelte. Rosszabbat is túlélt már, mint egy kis lagymatag kézimunka, amiből úgy sem lenne sok, mivel szinte ettől a dörgölődéstől el tudna menni. Oldalra akart gördülni, le az angyalról, de az nem engedte.

Kipattantak a szemei, és tekintetét Deanébe fúrta, törődés, szerelem villant a pillantásában. Az ajkai felfelé kunkorodtak.

- Gyere! – mondta mosolyogva, miközben az egyik lábát végighúzta Dean vádliján. – Gyere – suttogva Dean ajkaira ismét.

Deannek sem kellett több, elmerül a hívogató melegségben, végig Castielt csókolva, pár erőteljes lökés után őt is átjárta a gyönyör.

Az arcát nyakába temetve omlott rá szeretőjére, a tarkóját bizsergette az angyal heves lélegzete és jólesett neki a féltő ölelés, amiben végül találta magát.

Castiel fel s alá simogatta a hátát, és apró, ügyetlen csókokat lehelt Dean nyakára, majd megszólalt.

- Aludni szeretnék, Dean – motyogta. Szabad volt. Legalábbis egy ideig nem akadt semmi halaszthatatlan dolga.

Dean nem sértődött meg, csak a hátára dobta magát, majd megszabadult a kényelmetlenné váló kondomtól és a kukába dobta. Ha nem tudta volna, hogy Cas mennyire élvezi a szexet vele, az mondta volna, hogy az alvást még nála is jobban kedveli. Ez a gondolat megmosolyogtatta.

Segített letörölni magukról az élvezetük bizonyítékait – nem volt annyira kényelmetlen érzés, hogy megérje felkelni érte lezuhanyozni -, majd magukra terítette a paplant, amit a földről vett fel; észre sem vette mikor rúgták le a padlóra.

Javában benne jártak a délutánban, legalábbis a nap, ami besütött az ablakon, ezt bizonyította, de jó ötletnek tűnt egy kis pihenés. Hátulról átölelte Cast és lehunyta a szemét.

–

Tényleg jól jönne egy saját szoba, gondolta Sam, amikor belépve a közös szobájukba, megpillantotta testvérét összegabalyodva horkolni az angyallal.

Hálát adott Istennek, hogy a vékony takaró legalább a fontosabb részeket elfedte rajtuk, lévén, hogy a két idióta ruháinak egy részét ő szedte össze a nappaliban, mielőtt Bobby meglátta volna. Annak viszont nem örült, hogy az ő ágyában feküdtek.

Morogva és csapkodva vetkőzött le, hátha a gerlepár veszi az adást és eltakarodik az ágyából, de azok ketten úgy aludtak, mint a bunda.

Mindegy is.– gondolta Sam, miközben bebújt Dean érintetlen ágyába. – Nem akarnék abban az ágyneműben aludni, tudva, hogy valószínűleg mit tettek benne.

Egy ideig feküdt a sötétben a plafont bámulva és gondolkodott. Sokáig táplált egy kialakított képet a testvéréről, ami megingathatatlannak látszott. Ez idáig.

Dean megváltozott. A pokolban eltöltött időszak rányomta az életére a bélyeget, nem csak arra értve, hogy új és kéretlen Cimborát szerzett odalent Alaistar személyében, de új emlékek is ostromolták a világát, forrásként szolgálva a rémálmainak. Számtalan alkalommal ébredt verejtékben fürödve, ami után órákig forgolódott a sötétben – nem tudván, hogy öccse szintén ébren van -, képtelenül arra, hogy ismét lehunyja a szemét.
Azonban a sors kegyesnek bizonyult egy pillanatra, és adott egy esélyt Dean számára, hogy ki tudjon lépni a rémképek rengetegéből.

Castiel jelenléte gyógymódnak bizonyult a rémálmokra, ha a két bolond együtt aludt, Deannek sikerült végigpihenni az éjszakát. Már amikor nem foglalták el magukat valami zajos és piszkos dologgal – nem tudván, hogy nyitott ajtóban áll valaki döbbenten -, ami Samet a szoba elhagyására késztette.

Sam ezért sem tudta elítélni a kapcsolatukat. Persze, az elején nem látta olyan derűsen a dolgokat ő sem. Nehezen tudta feldolgozni, hogy a testvére, aki az univerzum egyik legnagyobb nőcsábásza volt világ életében, hogy állhat össze egy férfivel. Méghozzá egy szárnyas, ballonkabátos pasival, aki nem csak, hogy nem ember, de kimeríti a természetfeletti kategóriát.

Amikor több hetes megfigyelés és egy nagy adag kényes szituáció után rákérdezett a dologra Deannél, nem azt kapta, amire számított.

Hebegést és mentegetőzést várt, némi ígérgetéssel és bűntudattal, amiért képes volt elcsábítani egy angyalt, aki nem mellesleg férfi, azonban csak egy bólintást és egy apró, félszeg mosolyt kapott válaszul a kérdésére.

Dean szemébe nézve olyasmit látott, amit még álmában sem gondolt volna, hogy bátyja nevével fogja egy mondatban használni. Szerelmet. Dean határozottan szerelmes volt. És ki ő, hogy megmondja Deannek, hogy mi a helyes?

Ő a testvére, akinek támogatni kell a bátyját, akármit is tesz, úgy, ahogy Dean is mindig kiállt mellette, bármi is történt.

Sam oldalra pillantott a sötétben a két félnótásra, akik szorosan ölelkezve feküdtek, mintha sosem akarnák elengedni egymást. Dean békés arcát megvilágította a hold, vonásai nem torzultak el szörnyű álomképektől, nem kapálózott eszeveszettül és ébredt fel sikoltva. Az igazak álmát aludta, békésen, szerelme karjaiban, aki lehet, hogy Sam szemében nem volt a legtökéletesebb választás, de nem érezte úgy, hogy joga lenne megtagadni Deantől ezt a szeletke nyugalmat, ami egyenesen a mennyből érkezett.

Samet úgy nyomta el az álom, hogy biztos volt benne, hogy jól döntött, amikor azon a bizonyos estén pár hete megveregette Dean vállát és azt mondta neki: a te életed, a te választásod.

Cím: Szükség
Írta: Fantasia
Korhatár: 12 év
Figyelmeztetés: Durva nyelvezet, Ez a történet nem SLASH
Leírás: Dean/ Castiel történet. Nem írom, hogy Destiel, mivel ez nem Slash. SPOILER! A történet a 6×21 epizód végén indul útjára. Dean és Csstiel is tisztában vannak vele, hogy a döntéseik következményekkel járnak. Mindketten súlyos árat fizetnek a ballépéseikért. Jó olvasást! Kritikákat szívesen fogadok:) Köszönöm a bétázást Avinának!

- Dean, tudom, hogy rengeteg rémes dolgon mentél keresztül, de ez lehetett a legrosszabb… – mondta Sam a műszerfalat bámulva. A hangja szomorú volt, el sem tudta képzelni, mit érezhet most Dean. – Tisztára mosni az emlékeiket? Azt kell, hogy mondjam, Lisa és… – a mondatot már nem tudta befejezni, mert bátyja hevesen közbevágott.
- Ha még egyszer megemlíted előttem Lisát és Bent, esküszöm, hogy eltöröm az orrod!
- Dean…
- Nem viccelek, Sammy – mondta Dean, öccse felé fordulva, akinek tüdejében bennrekedt a levegő. Sohasem látta még ilyennek Deant, a tekintete tiszta fájdalmat tükrözött, a szemei vörösek voltak és a veszteség könnyei folytak végig arcán, miközben ajkai megremegtek.
Sam jobbnak látta, ha befogja a száját és becsukta a kocsiajtót.
Az Impala a megszokott dorombolásával indult útnak, miközben Dean még egy pillantást vetett a kórház felé. Örült, hogy ő vezethet, mert legalább volt mire koncentrálnia, ami eltereli a figyelmét, de annak még jobban örült, hogy Sam mellette ült az autóban, mivel a saját élete érdekében nem érte volna meg egyenesben tartani a kormányt.
Sam élete túl fontos volt számára ahhoz, hogy önző érdekből belehajtson egy jó mély szakadékba, ha már egyszer eladta érte a lelkét. A testvére volt, képtelen lett volna elvenni az életét. Nem úgy a sajátját eldobni…
Annyira fáradt volt. Egyszerűen csak arra vágyott, hogy legyen végre vége. Elege lett a szenvedésből, az árulásból, abból, hogy nem bírta elviselni a bűntudatot, amit, amiatt érzett, hogy Lisáékat elrabolták.
A bűntudat marcangolta a lelkét, satuba szorította és nem eresztette. Mennyivel egyszerűbb lett volna Ben és Lisa élete, ha már hamarabb megtette volna ezt a lépést? Vagy egyszerűbb lett volna nem is találkozni vele…
Azonban a rohadt megmentési kényszere nem engedte, hogy ilyen könnyen feladja. A világ, mint mindig, tele volt szörnyekkel. Pedig a francba is, úgy érezte, mintha kitépték volna a szívét. Elvesztette őket, Bent és Lisát. A saját akaratából.
Nem sokszor mondta ki, de szerette őket, így abban biztos volt, hogy ha ismét odakerülne, hogy választania kell, akkor újra megkérné azt a kibaszott angyalt, hogy tegye meg, hogy törölje őt ki az emlékeikből.
Hiányoztak, mint még addig semmi, de törődött velük eléggé ahhoz, hogy tudja, el kell engednie őket, ha életben akarja tartani mindkettőjüket. Biztonságban. De akkor miért annyira rossz, mintha elevenen égetnék el?

–
Dean hirtelen lépett a fékre a piros lámpa előtt, így majdnem áthajtott az emberekkel teli zebrán, de szerencsére előtte fél méterrel sikerült megállnia. Sam nem kommentálta az eseményeket, csak szusszantva egy nagyot, bekapcsolta a biztonsági övét.
Dean látókörébe olyasvalami tolakodott, amire abban a pillanatban a legkevésbé sem volt szüksége. Egy fiatal pár sétált át előtte az úton, közösen fogva a kisfiuk kezeit. A kis tökmag ugrándozott, mosolyt csalva vele a szülei arcára. Tökéletes családi kép.
Olyan erősen szorította a kormányt, hogy az ujjai elfehéredtek. Amikor végre zöldre váltott a lámpa, a sebességkorlátozásra fittyet hányva, fékcsikorgatva lépett a gázra.
Sam gondolatai nagyon afelé terelődtek, hogy nem lenne-e Dean számára egészségesebb, hogy amikor visszaérnek Bobbyhoz, egyszerűen leütné őt és bezárná a pánikszobába, mielőtt bátyja kárt tesz valakiben, vagy magában…

–
Már besötétedett, mire megérkeztek, Balthazar nélkül. Dean, amint leállította a motort, azonnal kipattant a kocsiból és besietett a házba. A kezei úgy remegtek, hogy szinte alig tudta megfogni az üveget, hogy töltsön magának a whiskyből.
Mostanában sokféle szolgálatot tett számára az alkohol. Egyrészről lenyugtatta az idegeit, amikor nagy volt a nyomás, másrészről segített felejteni. És most arra volt a legnagyobb szüksége.
Az aranyszínű folyadék hűsítette és égette is a torkát, mint a pokol. De semmi sem ért fel azzal a pokollal, amit már egyszer átélt, és ami most tombolt a lelkében. Ha lett volna rá ideje és lehetősége, valószínűleg hetekig alkoholmámorban úszva fetrengett volna valahol, de ezt sajnos későbbre kellett halasztania, mivel a nyakukba szakadt Crowley meg a már említett kibaszott angyalka, a világmegváltó ötletével.
Csupán egyetlen éjszakája volt, egyetlen éjjel, amikor összeszedheti magát és felkészülhet arra, hogy nemcsak elveszítette szerelmét, hanem meg is kell ölnie valakit, aki valaha fontos volt számára, szinte családtag. Olyan valakit, akiért az életét áldozta volna. Castielt.
Sam közben bejött a házba, halkan jó éjt kívánt bátyjának, de látva annak állapotát, inkább elment lefeküdni. Tudta, hogy Deannek egy kis magányra van most szüksége, majd holnap jöhet a lelki fröccs, és miegymás. Azonban azzal is tisztában volt, hogyha most belekezdene vigasztalni testvérét, nem úszná meg egy betört orral. Felment az emeletre lepihenni. Hosszú volt a nap a számára is.

–
Az órák teltek és Dean, hogyhogy nem, kint találta magát a hátsó udvarban, az egyik roncs autónak dőlve, a földön ülve. A kezében egy félig üres üveget tartott és forgott vele a világ. Ami üdítő érzésnek bizonyult. Képtelen volt gondolkozni és az alkohol legalább eltompította a legtöbb érzését, azonban a bűntudat újra és újra a felszínre tört és szaggatta a lelkét.
Sajnos a tompultság kezdett erőt venni az elméjén is, amit máskor nem bánt volna, de most ennek köszönhetően nem vette észre, hogy nincs egyedül.
Az angyal már egy jó ideje figyelte csendben Deant, azóta hogy a vadász kibotorkált a házból, meglehetősen imbolyogva, de csak most szólította meg, amikor látta, hogy kezdenek leragadni a szemei.
- Dean, ideje lenne bemenned.
A hangra Dean feleszmélt koordinálatlanul kezdett tapogatózni a kabátja zsebében, a fegyvere után kutatva. Egy pár pillanatig keresgélt, majd a kezeit maga mellé ejtve, feladta. Nem érzett magában elég elszántságot, ahhoz, hogy ilyen állapotban harcoljon Castiellel. Egy módja azonban még akadt a visszavágásra, ami ugyan nem volt olyan hatékony, mint mondjuk a csőre töltött Colt – nem mintha az használt volna valamit is az angyallal szemben, de kilyuggatni a szemetet jó érzés lett volna, még ha értelmetlen is -, de nem kevésbé kielégítő volt.
Dean elmosolyodott.
- Milyen jó, hogy van egy angyalka, aki kiragadja az embert a kárhozatból, majd a vállán ülve védi még a széltől is. Oh, pardon jelen esetben a megfázástól.
Az a mosoly nem volt őszinte.
Castiel figyelmen kívül hagyta a piszkálódást. Csak egy barátot látott maga előtt, aki borzalmasan el volt ázva, és aki segítségre szorult.
Még ha nem is pont az ő segítségére vágyott.
Cas lassan sétált közelebb Deanhez, a hold szinte fénylő glóriát vont alakja köré. Erre a gondolatra Dean felhorkantott. Angyal, mi? A francokat!
- Mit akarsz tőlem, Cas? – kérdezte Dean halkan. Semmi kedve nem volt ordítozni. Tulajdonképpen az angyal képen vágásán kívül tényleg nem volt semmihez kedve. – Ha végezni jöttél velem, legalább várd meg, míg kijózanodom; ne adj’ Isten így még élvezném is.
Castiel ismét figyelmen kívül hagyta a vadász morgolódását. Fogta magát, leült Dean mellé, a kocsinak támaszkodva, majd elvéve az üveget, az ajkához emelte és beleivott. Deant meglepte az angyal viselkedése, de ha akart is, végül nem fűzött hozzá semmit.
Egy ideig elgondolkodva együtt bámulták a sötét, csillagos eget, néha-néha meghúzva az üveget. Kimondatlanul, de erre az éjjelre békét kötöttek.
- Miért vagy itt?
Castiel összerezzent.
- Nem tudom.
Dean összeráncolta a szemöldökét.
- Nem tudom, mit szívsz mostanában, Angyalom, de adhatnál nekem is, kurva jó anyag lehet, ha már azt sem tudod, mit miért teszel.– morogta. – Vagy, hogy miért árulod el a barátaidat.
Dean túlságosan sokat ivott már ahhoz, hogy féken tudja tartani a nyelvét.
- Biztosan ismered azt a mondást, hogy semmi sem fekete vagy csak fehér. Sosem árulnálak el szánt szándékkal, az viszont más dolog, hogy te mit tekintesz annak. Nem minden ellened irányul, Dean.
- Ha Crowleyval kinyitjátok azt a kaput, az mindenki ellen irányul, Cas. Hát nem fogod fel? Minden, amiért harcoltunk, minden, amiért az életünket adtuk volna – te szó szerint – elpusztul, ha valami szörnyűség jön át!
Castiel szomorúan megcsóválta a fejét, majd ivott egy kortyot az üvegből.
- Te nem fogod fel, Dean! A barátság alapja a bizalom. Nem értem, hogy mondhatod, hogy a barátom vagy, ha egy csöppnyi bizalmat sem fektetsz belém és a tetteimbe. Se te, se a testvéred, még csak meg sem próbáltok megérteni engem! Azt teszem, amit kell! Nincs más lehetőségem, ha én elbukom, buktok velem együtt. Az egész emberiség sorsa nyomja a vállamat, már nincs visszaút, vagy legyőzőm Rafaelt és a seregeit, vagy mind meghalunk! – kiabálta Cas Dean arcába. Minden fájdalmát és kétségét belesűrítette abba az egy szóba: meghalunk.
Cas nem félt a haláltól, de ha el kell egyszer mennie, akkor mindent el fog követi azért, hogy atyja munkájának gyümölcse fenn maradjon.
Dean nem tett megjegyzést, csak elfordította a fejét. A gondolatai kavarogtak. Belátta, hogy valamilyen szinten igazat kell adnia Casnek, tényleg nem gondolta át az ő szemszögéből a dolgokat. Azonban abban biztosnak érezte magát, hogy Cas céljai érthetőek, de a módszerei elfogadhatatlanok.
- Miért nem hozzám jöttél? Hm? Segíthettem volna. Megértettem volna, hogy nagy bajban vagy!
Mély sóhaj hagyta el Castiel ajkait.
- Nem tudom, Dean. Figyeltelek és… nem akartalak terhelni. Már megtetted, amit kellett. Leróttad a mennyel és a világgal szemben lévő kötelezettségedet.
Dean elmosolyodott és megszorította az angyal kezét.
- Ez így van, de ha egy szárnyas pajtásnak segítség kell, én ott vagyok. Ha egy új gonosz kerül a hatalomra, én letaszítom. Ha egy elárvult kiscica fennragadt a fán, én megyek és segíáááá – kiáltott fel, amikor Castiel belebokszolt a vállába.
- Te nem tudsz komolyan viselkedni, igaz?
Dean mosolya lehervadt az arcáról.
- Jobban esik a komolytalanság, mint belegondolni abba, hogy amint felkel a nap, ellened kell harcolnom.
-Még nem késő, hogy…
- De, Cas. Az.
Ismét megszorította az angyal kezét, majd elengedte.
Hosszú csend következett, ami idő alatt az üveg kézről kézre járt és végül kiürült. Így érte őket a hajnal első napsugara, amely beragyogta az eget és új napot hozott.

- Hogy a pokol össze bugyra szálljon beléd!
Halk sóhajjal tettem le az eltörölt tányért a konyhapultra.
- Segítsek Bobby? – tettem fel a kérdést kifelé menet, bár előre borítékoltam a válaszát.
- Nem kell! – dörrent élesen a hangja, majd hallottam a nappali és az előszoba közötti átjáróban álló egyik könyvtorony morajló földre zúdulását. – Hogy rohadna meg, aki a küszöböt kitalálta.
- Bobby miért kell ezt minden alkalommal eljátszanunk? – léptem ki a konyhából. A bejárati ajtóban az idős vadász keményen küzdött a tolókocsi elakadó kerekeivel.
- Deva, nem akarlak megbántani – emelte fel a hangját Bobby, de nem igazán figyeltem oda rá. Hiszen így zajlott majd minden napunk, ő férfiasan ellenkezett, én pedig ezt figyelmen kívül hagyva segítettem rajta. Megragadtam a kerekesszéket, rutinosan löktem meg a combommal a háttámlát, majd áttoltam a küszöbön.
- Az istenit Deva! Mondtam, hogy megoldom! – csapott a karfára, de nem tudta befejezni, mert odahajoltam hozzá és a fülébe súgtam.
- Szívesen! Mikor egyezel bele, hogy rámpát tegyünk ide?
- Megmondtam, hogy nem – bámult maga elé mereven Bobby, majd elindult kifelé, feltehetően az egyik javítani való autóhoz, de még hallottam a motyogását bajsza alatt –, azzal végleges lenne…
- Üzenem Jasonnek, hogy ha lehet, akkor ma ne olajozza össze teljesen magát – szóltam utána, de csak halk morgás jött vissza feleletként. Becsuktam utána az ajtót mielőtt az októberi hideg szél lehűtötte volna a helyiséget. Felemeltem a padlóra zuhant könyveket, és visszacipeltem Bobby dolgozószobájába, ahol aztán hirtelenjében nem is tudtam, hogy merre rámoljam el azokat, melyik sarkokban tornyosuló könyvrakásra tegyem le őket, így végül az íróasztal egyik sarkán kötöttek ki. Az ablaküvegen keresztül beáradó tűzvörös fény elvakított egy pillanatra, a lebukó nap sugarai szivárványosra színezték át a könyvkupacok tetején nyugvó vékony porréteget.
Leültem a gyűrött, több napos újságlapokkal beborított kanapéra, és unalmamban rendezgetni kezdtem őket, bele – beleolvasva azokba a cikkekbe, főképpen azokat amelyeket tollal erőteljesen körbe rajzoltak. Bobby majd minden reggel azzal indított, hogy átnézte az aznapi sajtót, majd a neten kutatott tovább gyanús hírek után, és volt, hogy napjában többször felkereste a közelben lévő könyvtárakat is. Alaposan kiismertem a szokásait, mióta befogadott minket magához. Az első, amire felhívta a figyelmünket, hogy a konyhába felfüggesztett, felcímkézett telefonkészüléket semmilyen körülmények között ne vegyük fel. A kint dolgozó vadászokat húzta ki a csávából, ha azokat megszorongatták a törvény emberei. Tulajdonképpen Bobby – val nem volt annyira nehéz az együttélés, bár be nem vallotta volna soha, de mintha örült volna annak, hogy Jasonnel nála kerestünk menedéket otthonunk elpusztulása után. Elbújtunk így a világ, de leginkább Lucifer elől. Kölcsönösen ott voltunk egymásnak, Bobby sem ért rá arra, hogy a teljes önsajnálatba süllyedjen, és bár nekem pillanatnyilag nem volt munkám Bobby Singer házában egy perc időm nem volt unatkozni. Jason a vártnál gyorsabban megszokta a helyi iskolát, talált néhány iskolai barátot, de a velünk történteket szigorúan magában tartotta. Szeretett nagyanyja halálát leszámítva hamar kiheverte elszakadásunkat szülővárosából. Nekem nehezebben indultak a napok s hetek, de idővel belerázódtam a mostani életembe, amit átmeneti megoldásnak neveztem, és eltökélten terveztem, hogy idővel ismét a saját két lábamra állok, de ez még távolinak tűnt, hiszen Lucifer nem tűnt feledékeny fickónak, Cas szerint nem sokan szoktak elmenekülni előle, és a másik ok az volt, hogy csak itt hallhattam Winchesterékről.
Szemem megakadt egy pár napos nebraskai lapban bejelölt cikken, a diáklányról, aki szétkaparta a saját agyát, Bobby hívta fel rá Sam – ék figyelmét, akik örömmel csaptak le a munkára, főleg, hogy nemrég kezdtek el újra együtt dolgozni. Nem egészen voltam teljesen felvilágosítva a témában, Bobby nem volt túlságosan bőbeszédű Winchesterékkel kapcsolatban, de annyit megtudtam, hogy Dean komoly lelki válságon ment keresztül, nem bízott már meg úgy az öcsében, ahogy rég. Egy időre szét is váltak az útjaik, majd Dean egy rémálomba is beleillő jövőbeli utazás után rádöbbent szükségük van egymásra. Információm többsége angyali úton jutottak el hozzám, ami az én titkom volt.
Castiel.
Castiel, aki ha nem is túl gyakran, de álmaimban meglátogatott és híreket hozott a testvérekről. Gyanítottam, hogy ezzel akarta jóvátenni Deannel való szakításomat, amit egy hamis parancsnak köszönhetően erőltetett rám.

- Anya, Dean és Sam jött – esett be az ajtón Jason fülig érő szájjal, majd rohant is vissza hozzájuk.
Az ablakpárkányon lévő rádió mellé léptem, és lejjebb vettem Jason Manns kellemes hangját, amint egy őrült szerelemről énekelt. Kilestem a redőny spalettái közül, de Bobby kék trélerénél többet nem láttam. Azóta nem találkoztunk, amióta hazahozták Bobby – t a kórházból. Zavartan kerülgettük akkor is egymást Deannel, mert ha túl sokáig voltunk egy légtérben, akkor oly mértékben próbáltuk elfojtani a bennünk lévő feszültséget egymás iránt, hogy ettől valamelyikünk túlzottan feldúlttá vált. Elfordultam az ablaktól, és túléltem egy enyhe szívrohamot, mikor Deannel találtam szembe magam. Rég úton lehetett, megviselt arcán sötétlő borosta már utat tört a bőrén, nyúzott vonásai egy alapos alvás után kiáltottak. Megszokott zöld kabátja ernyedten lógott a karján, mélykék farmerján friss szakadás húzódott a bal comb környékén.
- Deva…
- Dean…
- Nos, miután mindent megbeszéltettek – csapta össze a tenyerét a mögötte begördülő Bobby -, talán vacsorázhatnánk.
Zavartan fordultunk felé, mire ő csak megrántotta a vállát, majd mélyen szemébe húzta a sapkáját.
- Nektek akartam megkönnyíteni – és tovább gurult a konyha felé. Sam bukkant fel mögötte, mellette szorosan a fiam, aki egyszerre akarta elmesélni az elmúlt hónapokat.
- Rég láttalak – termett előttem két lépessel Sam és erősen magához szorított, egészen elvesztem az ölelésében. – Minden rendben?
- Nem igazán van időnk a kandalló tüze melletti meghitt emlékezésre, miközben mályvacukrot sütögetünk – köhintett közbe Dean -, nyomós okom volt egy huzamban levezetni a majd hat órát Rapid City – től idáig.
- Öregszel fiam, ha már ennyitől ilyen morcosok vagyunk! – kiáltott a konyhából Bobby. – Jöttök már végre, éhen halok.
- Nem olyan borzasztó, mit amennyire tűnik – súgtam Sam fülébe, aki elnevette magát, majd a Bobby – val vitatkozó Dean után mentünk.

A gyorsan elköltött vacsora után Jason kivételével, aki teljesen kifáradva az egész napi kalandtól felvonult a szobájába, hogy még a lefekvés előtt megnézhesse kedvenc sorozatát. Mindannyian bevonultunk a sokat megélt dolgozószobába, ami nappaliként is kitűnően funkcionált. Az este észrevétlen szállt le kint, Bobby rádobott még néhány fadarabot a kandallóban kellemesen lobogó tűzre, majd összekulcsolt kézzel az ölében, lehajtott fejjel meredt a lábára.
- Van egy ügyünk – kezdte el Dean, fél fenékkel megtalálta az egyetlen szabad pontot a zsúfolt íróasztalon.
- Most aztán nagyon megleptél minket – vágott közbe Bobby rosszkedvű fintorral az ajkán.
- Milyen kis humorosak vagyunk ma! – csattant fel mély hangon Dean, de mikor az idős vadász tolókocsijára tévedt a pillantása, nem folytatta tovább, hanem kortyolt egyet a sörből, de a szeme elsötétült a méregtől.
- Szükségünk lenne rád – nézett rám Sam. – Szeretnénk, ha velünk jönnél, és segítenél levadászni a legújabb kliensünket.
- Tessék? – nyeltem félre az utolsó korty kávét. Pár apró krákogás, némi fuldoklás után tudtam csak ismét megszólalni. – Hogy mit akartok?
- Igazából Sammy az, aki ragaszkodik hozzád Deva, én még mindig azt állítom, hogy nélküled is megoldjuk az ügyet – szúrta közbe Dean.
- Na, persze, azért nem jutunk előre a melóban már lassan két hete – förmedt bátyjára Sam, értetlenül méregette a bátyját.
– Pontosan miről is van szó? – fordultam a mellettem ülő Samhez, megpróbáltam könnyedén venni Dean elutasítását.
- Egy igazi Dr Jekyll és Mr Hyde történetbe keveredtünk bele – tette le a kávés bögrét az előtte lévő asztalra Sam. – Rapid City – ben valaki vagy valami Hasfelmetsző Jacket is megszégyenítve kaszabolja le a nőket.
- Életre kelt tehát a 19. századbeli londoni alvilág Dél – Dakota városának utcáin – dőltem hátra a kanapén, ujjaim közben ritmust dobolt a bögrén –, és én kellek nektek. Remek.
- Mit derítettetek ki eddig? – kérdezett bele Bobby egyik fiúról a másikra pillantva.
- Van egy barátságos, mindenki által becsült orvos, az összes nővérke álma, egyszóval egy helyi Carter doktor a helyi kórházban – vette át szót testvértől Dean -, aki mint megtudtuk az unalmasan elhúzódó nyomozásunk során – lövellt szemráhányó pillantást az öcsére, aki erre csak megvonta a vállát -, hogy igen csak szeret kísérletezni, és az a nagyszerű ötlete támadt, hogy megvalósítja a Stevenson regényben leírt zagyvaságokat.
- De mivel nincsen rá százszázalékos bizonyítékunk, hogy valóban ő lenne az, ezért nem lőhetjük halomra egy sikátorban – nyújtotta ki hosszú lábait Sam, majd egy hatalmast ásított utána. – Bocsánat.
- Szerinted. Én már lezártam volna az ügyet – hagyta ott Dean az íróasztalt, és az ablak felé sétált. Feltolta az egyik spalettát, hosszan figyelt kifelé, bár azt el nem tudtam képzelni, mi érdekeset láthatott a korom sötétben.
- És mit vártok igazából tőlem? – néztem előbb Dean után, majd Samre.
- Hogy tőrbe csald a dokit – válaszolt helyettük Bobby. – Nőkre támad, feltehetően a nők hozzák ki belőle azt a gyilkos szörnyet, amivé vált kísérletezései során.
- Egy szóval csalinak kellek.
- Egy feslett, erkölcstelen csalira – szúrta közbe Bobby -, hisz azt ne feledjük el, hogy Mr Hyde – ot egyszerre csábították és taszították a könnyűvérű menyecskék.
- Tudjuk, hogy váratlan ez Deva – mosolygott zavartan Sam -, hiszen rég találkoztunk, és most csak így berobbanunk ezzel a nem egyszerű kéréssel, de kellene a segítséged. Sajnos nem lennék hitelesek, ha beöltöznénk nőnek.
Nagy sóhajjal kiengedtem a levegőt, hátrasöpörtem a homlokomba hulló tincseket.
- Mikor akartok indulni? – emelkedtem fel a kanapéról és gondolatban már azon járt az agyam, hogy hogyan fogom túlélni ezt a pár napot Deannel összezárva.
- Egy órán belül – szakította el a tekintetét a kinti tájról Dean.
- Tessék – rökönyödtem meg -, azt hittem reggelnél előbb nem indulunk.
- Addigra már Rapid City – ben akarok lenni, hogy még este levadászhassam miszter bűbáj Cartert.
- Dean majd hat órát vezettél eddig is – szólt közbe Sam is aggódva -, hozzáadva, hogy lassan már tizenhat órája nem aludtál, még te sem bírsz ki alvás nélkül huszonkét órát.
- Köszönjük a levezetést, Einstein. Egy óra – válaszolt Dean és kiment a nappaliból.

Utolsóként léptem ki az ajtón, a csípős októberi szél megerősödve vágott az arcomba, amitől a szemem könnybe lábadt. Visszafordultam az engem kikísérő Bobby – hoz:
- Holnap felhívom Jasont – mondtam neki, a fiam már elaludt mikor felmentem hozzá a megbeszélés után, és így nem tudtam tőle elbúcsúzni. Nem számítottam rá, hogy még ma este útra kelek.
- Ne aggódj! – válaszolt. – Vigyázok Jasonre, jól megleszünk a kölyökkel. Magaddal törődj, figyelj a fiúkra, ne kóborolj el tőlük és akkor nem lesz baj.
Némán néztem az idős vadászt, akivel az elmúlt hónapokban közel kerültünk egymással, segítsége nélkül ki tudja hol lennék a fiammal.
- Köszönöm Bobby – öleltem át a nyakát, gyors puszit nyomtam a szúrós szakállára.
- Na tűnés, kölyök – hessegetett el magától, de a szeme nevetett.
Dean az Impala csomagtartójánál pakolt bőszen, Sam Winchester már az autóban ült, mikor kinyitottam a hátsó ajtót, bedobtam az ülésre a közepes méretű, mélykék utazótáskámat, majd beültem Sam mögé, aki éppen kivette laptopja mellől egy számítógépes térkép navigátort, és felillesztette az Impala szélvédőjének alsó részére, majd bedugta a szivargyújtóba, és elkezdte beüzemelni a szerkezetet.
- Jó estét kívánok! – szólalt meg a rendszer kellemes női hangon.
- Ez meg mi a szar? – morrant fel Dean mérgesen, ahogy becsusszant a kormány mögé.
- Kérem, most indítsa el az autót, és az első kanyarnál forduljon balra – folytatta zavartalanul a gép.
- Navigációs rendszer, akkora kerülő úton jöttél a múltkor, hogy arra gondoltam ezzel megrövidülne az utunk, pár napja szereztem be – morogta vissza Sam, és éppen megnyugodva hátradőlt, mikor testvére megragadta a szerkezetet és egy laza mozdulattal letépte onnan, majd hátra hajította, egyenest az ölembe.
- A francba Dean! – pattant fel az ülésen az öccse. – Fogad már el, hogy fejlődő technika néha a hasznunkra lehet.
- Nyugalom zsenikém! – Dean lenyitotta a kesztyűtartót és kiszedett belőle egy összehajtogatott térképet, és a testvére ölébe dobta. – Mit gondolsz minek cipelek mindenhova magammal?
- Kapd be! – csapott dühösen Sam a térképbe, és egy marék gombóccá gyűrte azt. – Elegem van a hisztieidből!
- Ez mindig így megy nálatok? – Elnevetettem magam miközben előre nyújtottam Samnek a jobb sorsra érdemes GPS – t, kivette a kezemből és belevágta a lábainál fekvő laptoptáskába.
- És többször kértelek már, hogy ne alázd meg a drágámat! Mintha nem lett volna elég a múltkori IPOD akciódat kihevernie, a nyálas zenéddel együtt – Dean megsimogatta a kocsi műszerfalát, majd elfordította a kulcsot, mire az autó motorja erős hangon felbrummogott, mintha dorombolt volna neki. Lassan gurultunk ki a kapun, Dean fél kézzel kormányzott, míg a másikkal egy kazettát lökött a magnóba, berobbantva a Thunderstruck gitárszólóját.
- Mesélj többet az ügyről – hajoltam közelebb Samhez, aki pár perces kutatás után kiemelt egy közepesen vastag sárgásbarna papírdossziét a hátizsákjából, és hátra adta nekem.
- Ebbe benne van minden fontos információ a nyomozásról.
Hátradőltem, kényelmesen elhelyezkedtem az Impala ülésén, majd felcsaptam a dossziét, és szinte ugyanezzel a mozdulattal akartam eldobni. Az első képen egy agyonszurkált fiatal nő, vérben fürdő holttestét láttam, majd alatta még hat másikét. Lapozgattam a fiúk által kiollózott cikkek, majd rendőri jelentések között, meg se kérdeztem, hogyan került ezek hozzájuk.
Lassan összeállt a kép, mindegyik áldozat meglehetősen szabados életet élt, de nem olyat, amiért ilyen véget érdemeltek volna. Mindegyikükre egy felkapott bár női mosdójában találtak rá az elmúlt negyedévben, és egyikük sem volt olyan sokáig távol hogy ez a velük bulizóknak feltűnt volna. A gyilkos gyorsan és kíméletlenül csapott le. Lapoztam és egy sápadtan jóképű, elől már kissé kopaszodó vékony alkatú, de magas, szőke, szemüveges férfi fényképével találtam szembe magam.
- Őt gyanúsítjátok azzal, hogy ő Dr Jekyll? – tartottam Sam elé a fotót, aki egy pillantást vetett rá, majd bólintott. – Miből gondoljátok?
- Ahol a gyilkosságok történtek, közel esnek Dr Jeewlisch munkahelyéhez a Rapid City Helyi Kórházhoz.
- Ahol a kutatólaborja is található – szólt közbe Dean, rám pillantva a visszapillantó tükörből. – Utána néztünk az anyagrendelésének, és bingo. Milyen normális orvosnak van szüksége fekete macska csontjaira, bolondító beléndekre, ami nálunk meg sem terem
Visszaadtam a dossziét Samnek, és megpróbáltam egy kényelmes pozíciót találni. Szemem le – lecsukódott, küzdöttem az elalvás ellen, de feltehetően alulmaradtam, mert Dean szitkozódására riadtam fel.
- Mi az istent keress ez a sávomba? Barom arcú vakegér!
Rémülten néztem ki az ablakon, a mellettünk elsüvítő kamionra.
- A rohadt életbe Dean te mentél az ő sávjába – emelte fel a hangját Sam. – Elaludtál a volánnál, mondtam, hogy ne induljunk el azonnal. Aludnod kellett volna.
- A francokat, te ribanc! – káromkodott Dean, de láttam rajta, hogy kissé megroggyanva kapaszkodott a kormányba.
- Állj meg, majd én vezetek tovább te balfasz! – fészkelődött Sam idegesen a helyén.
- Mindjárt ott vagyunk – morogta Dean laposakat pislogva. – Különben is rohadt éhes vagyok, gondolom kaját, azt nem hoztunk – intézte felém a kérdést.
- Most mindenkibe belekötsz, különben is csalinak jöttem, nem … – de nem tudtam tovább kifejteni a véleményemet, mert vendégünk érkezett.
- Szalonnás sajtburger jó lesz? – szólalt meg mellettem egy nyugodt hang és Dean ölébe repült egy papírzacskó.
- Cas! – hördült fel Dean és a szívéhez kapott. – Hogy álljanak keresztbe a tollaid!
Sam is ijedten fordult hátra.
- Baj van Castiel?
- Baj, az mindig van, hiszen Ti emberek gondoskodtok róla, hogy ne legyen nyugalmunk – igazította meg ballonkabátját az angyal, és csendesen mosolygott a testvérpáron.
- Hogy találtál meg minket? – nézett töprengve Sam, majd egyszerre mondta ki a testvérével – Bobby.
Castiel nem válaszolt, észrevétlen villant rám a tekintete. Hallgattam, miközben ujjam között szórakozottan forgattam a telefonomat, benne egy válasz üzenettel az angyalnak, amit még az indulásunk előtti percekben küldtem el neki. A megmentésem után megállapodtunk, hogy ha elhagyom hosszabb időre Bobby házát, arról tudni akar.
- Gyakorlatilag mi most benne vagyunk egy vadászat kellős közepében, Cas – fordult hátra Dean is, és nagy élvezettel harapott bele a még melegen gőzölgő szendvicsbe. – Köffi!
- Dean – nézett barátságosan az angyal a férfi szemébe a visszapillantó tükörben -, tudom hova és miért mentek. Veletek kell tartanom ezen a rejtelmekkel teli hajnalon – pillantott ki az ablakon keserédesen, ahol a látóhatár már vörösen lángolt.
- Cas, ne rejtjelezz – nyelte le az utolsó falatot Dean, majd az összegyűrt papírt hátradobta. Egyenest Castiel ölébe. – Bocs.
- Mint mondtam segíteni jöttem. Itt az idő, hogy pihenj Dean, senkinek nem segítesz azzal, hogy tönkre teszed magad – pöckölte le térdéről a papírgalacsint Cas. Az Impala rángatni kezdett, mire Dean Winchester bőszen átkozódva kormányozta az autót a leállósávba.
- Na ide figyelj tollas barátom! – emelte fel a kezét komoran Dean, de nem volt ideje befejezni a mondatot, mert Castiel megérintette az ujjával a homlokát.
- Aludj! – Dean azonnal mély álomba ájult. Sam Cas segítségével áthúzta bátyját az anyósülésre, majd visszatértünk az országútra és folytattuk az utunkat Rapid City felé.
- Ezért ki fog nyírni – sóhajtotta bele Sam a visszapillantó tükörbe, az angyal nem válaszolt, hanem tűnődve bámulta az egyetlen fekete sávvá összeolvadt autóutat.
- Mi baja van a bátyádnak, Sam? – hajoltam előre, tekintetem hosszan időzött Dean kisimult vonásain, ujjam éppen csak érintette álmában is durcásan feszülő ajkát.
- Sok mindent történt Deva, amióta hazavittük Bobbyt a kórházból – hajtott le az országútról Sam, és a távolban már feltűntek a város fényei. – Arról gondolom tudsz, hogy Mihály Dean porhüvelyére pályázik, nemrég kiderült, hogy Lucifer az enyémre.
- Igen, Bobby említette, bár nem igazán szószátyár veletek kapcsolatban. Akkor még nem a régi minden közöttetek, Sam?
A hajnal pillekönnyen szállt fel, mire elértük az elővárosi részben fekvő motelsort. A cédrus fenyőkkel szegélyezett kövesúton megcsikordult az Impala gumija. Lassan haladtunk el a földszintes motelszobák előtt, kihalt volt még a környék, semmiféle mozgás nem volt az ital – és ételautomata gépeknél se.
- Nem tudom Deva, hogy valaha az lesz, hiszen elhoztam az Apokalipszist – fordulta hátra Sam egy pillanatra, mielőtt behajtott volna a Nyugalomszigete motel parkolójába. – Nem hallgattam se a bátyámra, se Bobby – ra, jobban hittem annak a démoni szukának. Bár Deannel megbeszéltük a problémákat, tartok attól, hogy a bátyámnak még ott a tüske a szívébe. Semmi sem olyan már, mint régen, időnként a szokásosnál is jobban elborul az agya és akkor képtelenség hatni rá – sóhajtott, majd leállította a motort, és zsebre vágta a slusszkulcsot.
Töprengve néztem a fiatalabb Winchester után, amikor előrement lefoglalni a szobákat, majd az angyalra pillantottam, aki egykedvűen hallgatott minket.
- Talán neked sem ártana elmondani a teljes igazságot Deannek – szóltam végül hozzá.
- És annak mi értelme lenne? – fürkészte hosszan az arcomat.
- Nem is tudom – rántottam meg a vállamat. – Talán rendbe jönne az életem ezen része, és Dean terhén is könnyítenénk.
- Attól tartok az még nagyon távol van – ért hozzá egy pillanatra egybefűzött ujjaimhoz Castiel. – És ha már az őszinteségnél tartunk, akkor te miért nem voltál az velük?
Nem voltam teljesen biztos abban, hogy erre mit felelhetnék, talán nem akartam senkinek az orrára kötni, hogy milyen kapcsolat is lett az angyal és köztem. A sajátomnak éreztem a kapocsot, ami akaratlanul összefűzött Casszel, hiszen megmentette az életünket Jasonnel.
- Az csak egy megállapodás kettőnk között, nem érinti Deant vagy Samet, rólam szól – elhallgattam, mert Sam visszaérkezett.
- Tessék Deva – nyomta a kezembe a szobakulcsot, a tizenhetes szám enyhén megkopott volt az ovális faerezetes tartón. – A két leghátsó szobát vettem ki.
Elsöprő erővel tört rám a fáradtság, kikaptam a táskámat az ülésről és elindultam a Sam által jelzett irányba. Mikor odaértem motelsor legutolsó szobájához, visszafordultam. Dean éppen kirántotta magát öccse és Cas karjai közül és még a távolban is érzékelhető volt a dühe. Dühödt szavait hordta felém a szél, és csak a bezáródó ajtó zárta ki őt. Ráejtettem a bejárat melletti asztalra a táskámat, lassú mozdulatokkal lehúztam a kabátomat, és a székre raktam. Menet közben lerúgtam a lábamról a cipőt, négykézláb kúsztam az ágyra, majd magamra húztam a takarót, és pár pillanat elteltével már aludtam is.

Vertigo Club az Alta Vista főútról nyíló zsákutcában bújt meg, néhány perces gyalogútra a Rapid city helyi kórháztól. Dean előttünk haladt, egész testtartásán látható volt, hogy még meglehetősen zabos volt mind a fivérére, mind Castielre az ellene elkövetett támadás miatt, Sam és az angyal között léptem be utána a színes léggömbökkel díszített bejáraton. Onnan egy szolid félhomályba burkolózó, ibolyaszínre tapétázott folyosón haladtunk keresztül egyenest be a megannyi színes fénylövegeket árasztó helyiségbe, a megemelt színpadon szinte semmibe, de annál több csillogó flitterbe öltözött lányok hagyták abba éppen ledér táncukat, majd a körülöttük lévő hímeket stírölve viháncolva vonultak a bárpulthoz. A hatalmas táncparkett fölött megannyi különböző, mostanság divatos lila több féle árnyalatában bűvölő diszkógömbök forogtak – pörögtek, a jobb oldalon bíbor fénybe úszó pult mögött ritmikusan rángatózó DJ berobbantotta Shakira legújabb slágerét. Dean néhány szemvillanás alatt felmérte a helyszínt, és a mértani központban lévő a tánchely szélén elhelyezkedő lekerekített szélű, rémbusz alakú asztalhoz vezetett minket, amit bugyirózsaszín bőrkanapé ölelt körbe. Ledobtam magamról a hasított bőrből készült kabátomat, az alatta viselt szilvakék színű spagettipántos top megnyerhette Dean tetszését, mert néhány pillanatra kiesett a zord vadász szerepkörből. Jókedvűen rámosolyogtam, majd leültem a gyomorforgató színű pamlagra, a térdemre támaszkodva pásztáztam a körülöttünk gyülekező embertömeget, valahol közöttük volt a magát szörnnyé változtató orvos, végigfutott rajtam a hideg, hiszen hamarosan a célkeresztjébe kerülök.
- Castiel vedd már le azt az átkozott ballonkabátot – morogta Dean, és lerántotta maga mellé az elfogultan álldogáló angyalt. – Még a végén azt hiszik a biztonságiak, hogy mutogatni akarsz a lányoknak a sarokban – biccentett feszült vigyorral az ajtó két szélén álldogáló marcona őrnek.
- Nem ismerem a jelbeszédet – nézett értetlenül Cas az idősebb vadászra.
- Cas, a sírba teszel – csapott a homlokára Dean. Megragadta az angyal kabátját és lecibálta róla, az enyém mellé hajította, majd megoldotta s levette a nyakkendőjét is. – Csak lazán Cas – morogta, és tovább folytatta az angyal emberibbé pofozását. Ekkor egy sárga, fekete csíkos bőrsortos, ujjatlan fekete trikóba bújt fiatal srác pördült az asztalunkhoz, és éneklő hangon, kissé unottan kérődzve a rágóján érdeklődött afelől, hogy mit is innánk, Sammel a sör mellett döntöttünk.
- És neked szépségem mivel szolgálhatók? – mosolygott a még mindig az angyal nyakánál foglalatoskodó Deanre, majd a merev háttal üldögélő Castielre kacsintott – Meg a gyönyörű szemű barátodnak.
Dean ujjai megbénultak az angyal inggombjain, megütődve nézett fel a szteppelgető pincérre, szeme dühödten villant egyet, de mire kifejtette volna a véleményét Sam gyorsan közbe lépett.
- Mindenkinek sört légy szíves. – A pincér vigyorogva lufit fújt a rágójából, majd pát intve távozott köreinkből.
- Nem értem, nem értem – dőlt hátra lehunyt szemmel Dean.
Nevetve Samhez húzódtam, hogy a fülébe súgjak, de megfeszült mellettem.
- Itt van – hajolt hozzám és állával óvatosan a táncoló tömeg szélénél álldogáló férfi felé intett. Azonnal ráismertem a képek alapján a magányosan ácsorgó orvosra, látszólag lúzernek tűnt a tömegben, aki láthatóan erőlködve szeretné jól érezni magát. A divatos sztreccs póló nevetségesen hatott nem létező izmain, hurkákat alkotva gyűrődött vékony alkatán. A kezében erősen szorongatott barna sörös üveget időnkét a szájához emelte, de néhány kortynál többet nem ivott belőle. Tekintete idegesen járt ide-oda a körülötte táncolókon, mi azonban kiestünk a látóköréből. Esélyünk nem volt rá, hogy magától kiszúrjon minket, csak akkor, ha felhívjuk magunkra a figyelmét. Winchesterék nekem szánták a mai áldozat szerepét, feltűnést kellett keltenem jóval azelőtt, hogy a Mr Hyde szerepében tetszelgő orvosunk önállóan dönthetne. Szétnéztem a táncolókkal zsúfolt helyiségben, ahol már jó ideje elszabadultak a vágyak, elrejtett sarkokban már testet öltött a vágy, reszketett a levegő az izzadó testek párolgásától. Döntésemben segítségemre volt az időközben kihozott üveg sör gyors elfogyasztása, ami szinte azonnal a fejembe szállt, hiszen a gyomrom üres volt. Fülembe lüktetett a Black Eyed Peas, megkapaszkodtam Sam egyik vállába, majd felléptem az asztalra. Talán egy másodpercig tarthatott a megállásom, de a bőröm bizsergett, vérem együtt áramlott a zene ritmusával, szívem versenyt dobbant a dübörgő basszussal. Minden egyes mozdulattal egyre felszabadultabbnak éreztem magam, hosszú idők után ismét átjárt a gondatlanság illúziója. Félig lehunyt pillám alól kilestem Samre, aki finoman jelezte nekem, hogy észrevettek.
- Ne játszd túl – dörmögte Dean, mikor még a dal vége előtt az asztalról leugorva hívatlanul az ölébe kúsztam.
- Ha szendén üldögélek mellettetek, akkor mást visz szobára – méregettem őt szemtelenül, majd két kezembe fogtam az arcát és ráhajoltam a szájára. Viszonozta a csókot, sikerült is másodpercek alatt mindenről megfeledkeznem, olyan rég vágytam már rá, hogy ezt újra átélhessem vele. Tenyere szorosan a hátamra tapadt, fulladoztam ölelése alatt, de ekkor eltolt magától, hosszan fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt, midőn ő némán fürkészte az arcomat. Végül kedvesen, de határozottan lesöpört maga mellé a kanapéra.
- Ez a vonat már elment Deva – dünnyögte szinte az orra alatt, majd felpattant és a közeli bárpulthoz sétált, ahol szinte szándékosan gyorsan flörtölésbe kezdett a fémvázas széken üldögélő bártündéri vörössel.
- Felfigyelt rád – húzott magához Sam, nem adta jelét annak, hogy bármit is észlelt volna kettőnk között, száját a nyakamhoz nyomta, hajam lepelként takarta el mozgó ajkát.
- Akkor ne hagyjuk lankadni azt a figyelmét – feleltem kissé berekedve, Dean viselkedésétől az enyhe hisztérikus sírás fojtogatta a torkomat, de nem adhattam át magam az önsajnálatnak, hiszen vadászni voltunk itt. Felkaptam az asztalunkon felszolgált mély öblű poharat, szélére tűzött fehér orchideát visszadobtam, és egy hajtásra kiittam a benne lévő zöld színű, zavaros állagú folyadékot, ami tűzként száguldott le a torkomon. Megszédültem, de megragadtam az eddig csendesen szemlélődő Castielt a karjánál fogva és behúztam magammal a szemérmetlenül rövid szoknyák, kivillanó bugyik és kacéran kikandikáló melltartó pántok közé a táncparkettre.
- Dean pár hónapja már megpróbált szórakoztatni, de kudarcot vallott – forgolódott zavartan jobbra – balra Cas.
- Hé Castiel, nyugi! – simultam hozzá. – Csak táncolni akarok veled, a doki figyel minket, és remélem Te leszel az, aki kiveri nála a biztosítékot.
Az angyal értetlenül ráncolta össze szemöldökét, elnevettem magam, majd húztam egyre beljebb a testek közé. David Guetta szám ekkor váratlanul véget ért, a dübörgő, lüktető ritmust egy lágy ballada váltotta fel, az angyal nyaka köré fontam a karomat és a magára hagyott Sam Winchester felé pillantottam, ahol a kép annyiban változott, hogy Dean és a tűzvörösre festett bárcica szorosabb kapcsolatba kerültek egymással, hiszen a nő annyira ráfonódott, hogy Dean hülye fején kívül szinte semmi sem látszódott belőle. Sam látszólag egykedvűen üldögélt mellettük, és időnként nagyokat kortyolt a színes esernyőkkel teletűzdelt pohárból.
- A végén még Deant kaszabolják le, mint a paráznaság élő mételyét – motyogtam szédelegve, ekkor már enyhe rosszullét kerülgetett. A hányingerrel elegyített depresszió elvette a kedvem az egész vadászattól. Már nem érdekelt ki is valójában a szörny, leginkább arra vágytam, hogy a motelszobámban Michael Bolton szerelmi bánatra kifejlesztett dalain önsajnáljam magam.
- Sajnálom – rázott fel a fásultságból Castiel puha hangja.
- Hallgass! – villant rá a szemem. – Pont Te ne szólj most egy szót sem!
A pillanat elmúlt, sarkon fordultam és a mosdók felé vettem az irányt. El akartam bújni pár percre, hogy összeszedjem magam, ahhoz, hogy önfeledt mosollyal tudjam továbbra is elviselni Dean nyegle viselkedését.
Átfurakodtam a kifelé tartó viháncoló lányok között a női mosdóba, ahol senki más nem tartózkodott. A mosdókagylókhoz léptem, és hosszabban engedtem a hideg vizet a csuklómra. Lehajoltam és az arcomra is löttyintettem pár cseppet, hogy a szemem előtt ugráló karikák kitisztuljanak. Kiegyenesedtem, mikor váratlanul megragadták a karomat, az ajtónak löktek, majd szinte azonnal visszarántottak a karomnál fogva.
- Ócska ribanc – lihegte az arcomba a támadó, a rám köpött nyálcseppek iránt érzett mély undoromat csak a halálfélelmem győzte le. Felnéztem, de a látványtól fura nyüszítő hang tört elő a torkomból. Elborzadva figyeltem a fölém magasodó tagbaszakadt alak vörösben forgó szemét, pergamenszerűen repedezett szürkéssárga bőrét. Vékonyszálú, zsíros haj keretezte a beesett, aszkéta arcot. A nemrég még oly komikusan kornyadozó izomtrikó megfeszült megtestesedett karján, nyakán kidudorodó ér minden egyes lélegzeténél egyre hevesebben pulzált.
- Ne merj sikítani – hajolt bele ismét az arcomba, pengevékony ajkának zugából megszáradt vércseppek peregtek a ruhámra. Bal keze satuként szorult a torkomra, belekapaszkodtam a karjába és öklendezve próbáltam szabadulni a szorításából, észre se vettem az oldalamba szaladt kést. Csak tompa nyomást éreztem, majd mikor elhúzódott előlem akkor szaladt végig rajtam az éles, maró fájdalom. Odakaptam, és megrettenve láttam a vértől vöröslő tenyeremet. Meginogtam és a falnak dőltem, lassan csúszni kezdtem lefelé, Jeewlisch doktor újabb döfésre emelte a kését, egyenest a gyomromat célozta meg vele. Erőtlenül löktem előre a kezemet, hogy megakadályozzam ebben. Castiel letépte rólam a rémlényt, és a WC – ék felé dobta. Elemi robajjal forgácsolódott szét a faajtó a becsapódástól. Lassan a szemem elé ereszkedett ködfátyoltól csak elmosódott alakként libbent a fehér ing.
- Castiel – motyogtam erőtlenül, de az angyal meghallotta. Széles terpeszben ültem a földön, kezemet a szúrt sebre szorítottam, az ujjaim között lüktetve távozott a vér. Látni nem láttam, de éreztem közelségét, ahogy meleg tenyere a bőrömre tapadt. Hallottam a felsőm reccsenését, de a színes karikák egyre sebes táncba kezdtek a szemem előtt. – Nem akarok…Cas…segíts…Hol van?
- Elmenekült – mondta monotonon Castiel.
Azt hittem elájulok, a hideg verejték lepte el a testemet, dideregtem, sejtettem, hogy a növekvő vérveszteségtől. Az angyal a karjaiba kapott és felemelt a földről. Nem tudtam mi vár rám, de amikor magával vitt az angyalok útján, már nem féltem. Bal karom beszorult közénk, jobbommal nyakát karoltam át, arcom egészen a nyakához simult. Végül mégis csak elájulhattam, mert mikor újra érzékeltem a külvilágot magam körül már a motel szobámban voltunk. Castiel az ágyra helyezett, majd határozott kettétépte a véres trikómat.
- Nagyon mély? – hebegtem, miközben megpróbáltam felemelni a fejemet, hogy láthassak valamit, de a belém nyílaló gyötrő fájdalomtól nyöszörögve hanyatlottam vissza a párnára.
Castiel válasz helyett eltűnt a helyiségből, de mire megijedtem volna már ismét mellettem volt és a kezében tartott bőrzacskóból szürke port szórt a sebemre. Letérdelt mellém, mindkét tenyerét olyan szorosan tapasztotta a vágásra, hogy a kíntól sírni kezdtem. Mennydörgésszerű hang hallatszott a szobában, a felkattintott lámpák fényei villódzni kezdtek, és a falon megláttam Castiel kitárt szárnyainak árnyékát. Az angyal ősi énoki nyelven hosszan kántált felettem, és ahogy haladtak a percek úgy tért vissza belém az erő vagy inkább az élet. Aztán minden elcsendesült, a szárnyak fekete árnyéka is eltűntek a falról. Oldalra fordultam Castiel tekintete mélyen a szemembe hatolt.
- Most aludj – mondta kimerülten, és mire ellentmondhattam volna már mély álomba zuhantam.

- Elmenekült. – Suttogó hangfoszlányok keringőztek a fülembe, húzott vissza az ébrenlétbe, de még képtelen voltam kinyitni a szememet.
- Kurva jó, öregem – káromkodott Dean –, azért ültem órákat abba lebujba, hogy elcsesszétek.
- Hallgass már Dean! – szólt rá elfojtott hangon Sam – Szemmel láthatóan azért jól mulattál, amíg Deva feltálalta magát a doktornak.
- Meg kellett volna fogni – morogta továbbra is dühösen a bátyja.
- Deva megsérült, vele kellett törődnöm – Castiel hangja tompán jött valahonnan a szobasarkából. – Vigyáznod kellett volna rá, és figyelnetek.
Az ajtó hatalmas dörrenéssel csapódott be.
- Részeg, ilyenkor nem lehet bírni vele – hallottam Sam mormogó bocsánatkérését.
A veszekedés moraja visszhangzott az agyamban, Dean bántó szavaitól könnyek szúrták a szememet. Próbáltam feléjük fordulni, de olyan éles fájdalom mart a hátamba, hogy hangosan feljajdultam.
- Ne mozogj! Még pihenésre van szükséged – nyomott vissza az ágyra Castiel erőteljesen, ujjai a homlokomhoz értek, a fények kihunytak.

Fémes ízzel a szájamban ébredtem, kótyagos fejjel, nehezen nyitottam ki a szemem, majd újra behunytam. Nem voltam egyedül. Léptei alatt felnyögött a motel agyonkoptatott fapadlója. Az ágy halkan nyöszörgött egyet, mikor a szélére ült. Az éjjeli szekrényen álló rádióból Jamiroquai slágerre szólt a júniusi nyári napokról, a hangerőgomb felé nyúlt, de a keze után nyúltam.
- Hagyd, szeretem ezt a dalt.
- Ne haragudj rám Deva – szólalt meg végül nehezen Dean. – Hülyeségeket beszéltem tegnap, és hiba volt megkérni téged erre a vadászatra.
- Dean, miért gyűlölsz engem? – fulladt el a hangom.
- Én nem gyűlöllek, de képtelen vagyok elfelejteni azt a reggelt – fordította el a tekintetét rólam. – Ott akkor bármire képes voltam, de te kidobtál. Nem vagy rám jó hatással, feszült és ideges leszek a közeledben. Nem tudok a melóra koncentrálni, mert egyszerre akarlak bántani és szeretni. Mondtam Samnek, hogy ne hívjunk, tudtam, hogy nem leszek képes melletted vadászni.
- Dean – nyögtem fel elkeseredve a szavaitól, hiszen a saját szempontjait nézve teljesen jogos volt az irántam érzett dühe –, ezt meg kell beszélnünk
- Minek? – húzta fel a szemöldökét.
- Mert tudnod kell róla, hogy mi miért történt – nehezen feltornáztam magam ülő helyzetbe, Dean odakapott és felrázta a párnát, hogy annak vethessem a hátam. – Nem volt választásom.
- Ne gyere ezzel! Mindig van választás, én aztán tudom – rázta a fejét engesztelhetetlenül. – Most is éppen az egyik elől menekülök az öcsémmel.
- Dean – kezdtem, de belém fojtotta a szót.
- Deva, a rosszabbik testvért választottad – állt fel mellőlem. – Sammy az, akivel a végletekig lehet lelkiéletet élni, nem pedig én. Egyszer feltárulkoztam neked, de te
- A franc essen beléd Dean Winchester – emeltem fel a hangom most már mérgesen. Dühösen csaptam a lepedőre. – Fejezd már be ezt a macsó stílust. Jól ismerlek, te is arra vágysz, amire minden épkézláb ember, szeretetre, családra, otthonra.
- Már nem, Deva – ingatta a fejét konokul. – Többé nem. Semmi értelmét nem látom ennek miközben az angyalok az apokalipszisen ügyködnek ezerrel.
- Az ember két lépést tesz feléd, és kilométereket hátrálsz – próbáltam megérinteni, de elhátrált előle.
- Azt hiszed ismersz, pedig francokat se tudsz rólam – vágta oda ingerülten.
- Állok elébe Dean – tártam szét a karjaim. – Mesélj magadról, hallgatlak. Én a kezdetektől fogva meg akarlak ismerni.
- Tudod – lendült előre a jobbja, ujjai vádlón meredtek rám, majd mély torokhangot hallatva felnyögött, mind a tíz ujjával gyorsan megfésülködött.
- Mondtam neked Castiel, hogy ne hagyjuk őket magukra – lépett bele egyre hangosabb veszekedésünkbe Sam.
Dean megsemmisítő pillantást mért az öcsére, majd ledobta magát az ablak melletti székre.
- Jól vagy? – támaszkodott az ággyal szemközti hideg kandalló párkánynak Sam.
- Ha azt nézzük, hogy Castiel nélkül már halott lennék – küldtem egy mosolyt a szoba közepén álldogáló angyal felé, aki ismét az unalomig ismert barna ballonját viselte. – Sose voltam jobban.
- Mi a további tervetek a rémmel? – kérdeztem Dean felé fordulva.
- Fogalmam sincs, hogy miképpen csaljuk ismét lépre – felelt rá az idősebb Winchester, teljesen elmerült telefonja lassú pörgetésébe. Sam pillantása ide – oda járt közöttünk, de láthatóan neki sem volt semmi ötlete.
– De ha becserkészitek, akkor mi lesz a szándékotok vele? Hiszen ő ember, még ha őrült is, de embert nem öltök.
- Megkíséreljük elmagyarázni neki, hogy mennyire ártalmas az egészségére, ha tovább folytatja a kísérletezést, és vagy önként feladja magát a yardon vagy megöljük, besózzuk és elégetjük – válaszolt Dean komoran.
- A terv ragyogó – simította hátra haját Sam -, de a hogyanra még mindig nincsen válasz.
- A fülébe suttogom Deva hollétét, hiszen mindennél jobban vágyik rá, hogy végezzen vele – mondta megfontoltan a szavakat Castiel.
- Mi pedig itt várjuk – bólogatott lassan Sam.
- Sose hittem volna, hogy megbomlanak értem a férfiak – dünnyögtem cinikusan.
A bátyja azonban nem teljesen volt boldog az ötlettől, felugrott a székről, és rám mutatott.
- Ez egy baromság, nézz már rá Cas, teljesen le van még gyengülve – emelte fel a hangját Dean, mire az angyal mellém lépett és megérintette a homlokomat, majd eltűnt. Határozottan jobban éreztem magam, ledobtam magamról a takarót, majd szinte azonnal az államig húztam. Teljesen meztelen voltam alatta. Sammy enyhe zavarral vakargatta az orrnyergét, és bámulta mereven cipőjét, de a pimasz mosolyt nem tudta elrejteni, Dean először balra indult a fürdőszoba felé, majd azonnal jobbra váltott és gyors lépésekkel hagyta el a szobát.
- Akkor hagyunk készülni – lökte el magát Sammy a kandallótól, így hamarosan angyal – és vadászmentes lett a helyiség.

Mivel a szobám a motelsor legvégén volt, egyetlen szomszédom a két Winchester és mivel ezen az estén szinte csak mi voltunk vendégek a szállón, meg volt az esélyünk arra, hogy nem okozunk majd nagy riadalmat a környéken.
Egyedül álltam a koromfekete szobába, a bejárati ajtó felett pislákoló lámpa fénye valamennyire bevilágított az ablakon, de a sötétség ettől még áthatolhatatlan maradt továbbra is. Hiába tudtam, hogy a Winchesterék nincsenek messze tőlem, de a félelmemen nem tudtam úrrá lenni.
- Istenem, most komolyan – motyogtam a fekete éjbe -, miért kell ezeknek mindig éjjel jönniük? Miért nem támadnak teszem azt a déli napsütésben?
- Veled vagyok Deva – szólalt meg Castiel a hátam mögött, hátrakaptam a fejem, de nem láttam őt. – Ne félj, nem engedem, hogy egy ujjal hozzád érjen.
Szóltam volna, de ekkor hatalmas robajjal szakadt be a motelszoba ajtaja. Dr Jeewlisch hatalmas termete szinte betöltötte az egész bejáratot. A kinti lámpák halványan hunyorgó fénye még inkább kísértetívé tette őt.
- Eljöttem érted – recsegte kellemetlen hangján, hosszú, görbe körmöket növesztette kezében megvillant egy kés. Erősen reménykedtem, hogy nemcsak a kellően megtépázva lógott idegeim hallucinálják a szoba felé közeledő futólépéseket. A fürdőszoba ajtaja felé hátráltam, a rém felém lendült, mikor Sam feltűnt a háta mögött és éppen lecsapni készült a kezében tartott shotgun agyával, de a szörny megérezte őt, kifordult oldalra és azonnal Sam felé döfött a késsel. Sam mélyen felnyögött, ahogy a penge a vállába szaladt, de még volt annyi lélekjelenléte, hogy térde rogyva kivédje a halálos szúrást. Dean ekkor káromkodva ugrott neki doktornak először jobb, majd a bal ökle zúdult bele a száraz, maszkszerű arcba.
– Sok rusnya dögöt láttam már, de tiéd az arany – törölte meg egy pillanatra szája felett lecsurgó verejtéket, aztán összekulcsolt kezeivel belekapaszkodott a férfi nyakába és tiszta erőből gyomron térdelte, majd egy felütéssel a szó szoros értelmében kiütötte a hörgő doktort.
- Rendben vagy Deva? – egyenesedett ki Dean, arcán a feszültség utáni vigyorral indult felém. Megkönnyebbülten fújtam ki a tüdőmben visszaszorított levegőt, nem hittem volna, hogy a Winchester fiúk ennyire gyorsan megoldják az ügyet.
- Srácok, a hírek semmit nem hazudnak rólatok – nevettem feléjük, majd a felborult asztal mellett üldögélő, sérült vállát erősen markoló Sam felé indultam.
A testvérek berobbanásával egy időben Castiel felfedte jelenlétét, de mivel nem volt szükség arra, hogy beavatkozzon, mellettem figyelte az ökölharc kimenetelét. Lágyan mozdult velem együtt, úgy hittem ő is az ifjabb Winchester felé indult, de ő az egykor a gyógyításra felesküdött orvos felé tartott, lehajolt érte, megmarkolta a torkánál az inget, és olyan könnyedén emelte fel a majd kétméternyi, drabális termetű szörnyet, mintha egy plüssmackót tartana a kezei között. Tenyerét a férfi homlokára szorította.
- Cas, ne! – kiáltott Sam, vérző vállát szorongatva próbált felállni a földről. – Arról volt szó, hogy megpróbáljuk élve elfogni.
Vakító, fehér fény tört elő Dr Jeewlisch szeméből, torkából, rángatózott, sikoltozott, de az angyal szorosan fogta és elfogulatlanul figyelte a szörny pusztulását. Mikor a rémalak élettelen teste a földre zuhant, azonnal megindult a visszaváltozás. Eltűntek a brutálisan előugró szemöldökcsontok, a bőre ismét emberi színt öltött, alkata újra a vékonydongájú orvossá változott vissza.
- Ez mi volt Cas? – kérdezte döbbenten Dean. – Az volt a terv, hogy visszafordítjuk.
- Neki már nem létezett a megbocsátás – nézte meredten az angyal a vadászt. – Az ítéletet meghozták.
- Hol hozták meg, hiszen Te kegyvesztett lettél – Sam arca fájdalmas fintorba szaladt. – Már nem kapsz parancsot.
- Én hoztam meg! – emelt fel a hangját Castiel. – Tudását, amit Urunktól kapott gyilkosságra használta. Nem bízhatok egy olyan emberbe, aki élt a sötétség hatalmával. Többé nem, Sam Winchester.
Winchesterék nem válaszoltak, összevillant a tekintetük. Dean felállította az egyik széket, amire lenyomta Samet, hogy megvizsgálhassa a sebét.
- Rendben van Sammy – szorította össze a penge okozta sebszéleket. – Nem olyan mély, szinte nem is vérzik már. Az autóban majd bekötjük.
Sam bólintott, majd egyszerre mozdultak, lekapták az ágyamon lévő vastag szálú takarót és rutinos, gyors mozdulatokkal tekerték bele a hullát, majd miután Sam kilesett a kihaltnak látszó hátsó parkoló rész felé, felkapták a bizarr csomagot és elindultak kifelé.
- Deva, nagyjából félóra múlva itt leszünk érted – szólt még hátra Dean, aztán eltűntek a szemem elől.
- Nem értem – szóltam végül a csendesen szemlélődő angyalhoz. – Bobby járását nem tudtad visszaadni, de az életemet megmentetted. Hogyan lehetséges ez?
- Mikor haldokoltál, Istenhez könyörögtem. – Olyan későn válaszolt, hogy már azt hittem figyelmen kívül hagyta a kérdésemet. – Kértem, hogy adjon erőt megmenteni téged, Deva.
- Isten segített rajtam – csuklott el a hangom. – De miért?
Az angyal nem válaszolt, hosszabb búcsúpillantás után egy szemvillanás alatt eltűnt a helyiségből.

Cím: Veszély
Szerző: PetiteEwee
Kategória: Roadhouse
Korhatár: 12
Rövid (1-2 mondatos) ajánló: Új élet, új ellenség, új harcok. Mi vár Dean-re azon túl, hogy meg kell birkóznia Sam elvesztésével?

Egy pár kopogó vörös magas sarkú vágtat át az aluljárón, mely üresen visszhangzik a szigorú léptek hangja alatt. A cipők fölött fekete leggings kúszik felfelé a formás vádlikon, elhagyva a térdeket, folytatva útját a combokon. A fekete rövid bőrkabát alól felvillanó baige színű, fodros, hosszított tunika lengedezik. Millfleurs mintás sál tornyosul a nyak körül, tompítva a láncfülbevaló csapódásait. Gesztenyebarna, hullámos hajzuhatag omlik gyengéden a vállakra, cirógatva a lapockacsontot. Hatalmas barna szemek melegségét a fekete tusvonal mellett a hosszú, fekete pillák keretezik. A kerek bronzbarna arc középpontjában mégis a telt, vérvörös ajkak állnak.

Lilly Anne Caine pár hónapja csupán egy átlagos végzős egyetemista volt, aki imádta a családját, a barátait, az egyházi kórus vezető tagja, a gyerekek megszállottja, kitűnő, minta tanuló. Néhány hónapja még önmaga volt. Mára azonban… Saját testének fogja.
Az egész homályos volt. Hazaérve az iskolából, épp a mosnivaló edények tisztára suvickolásának akart neki állni, amikor egy ismeretlen nő ragadta meg hátulról és minden fekete lett. A következő emléke, hogy egy székhez kötözve ül miközben a nő idegen nyelven – talán olasz vagy esetleg latin – valami gyűrűhöz beszélt. Miután végzett a halandzsával, feltuszakolta az antik gyűrűt Lilly mutató ujjára, majd vérfagyasztó sikolyt hallott, egy hatalmas fekete füstöt látott kihömpölyögni a nőből, ami, miután kinn volt, úgy döntött, lepréseli magát a rémült lány torkán. Két hónapja nem ura önmagának. Látta a szörnyűségeket, amit a teste művelt – a kínzásokat, a gyilkosságokat – de hiába erőlködött, nem tudott semmit tenni, hogy megállítsa. Semmi közöst nem talált az áldozatok között, – az egyik fiatal barna férfi, a másik csinos, vörös nő – kivéve egyet. Egyetlen mondatot, ami mindig elhangzott:
„ Hol van Dean Winchester?”

Dean Winchester. Bár a testét nem irányíthatta, a gondolatai még mindig az ő akaratának engedelmeskedtek. Szerette a krimiket, melyek jótékony hatása sikerrel beindította a fantáziáját. Biztos valami kormány titok, amit egy winchesteren tárolnak és csak a beavatottak tudják, hogy A DEAN ezt jelenti. Vagy egy eltűnt hulla, akit a maffia gyilkolt meg és bizonyítékként felhasználható lenne, ezért kell megsemmisíteni. Képtelenebbnél képtelenebb variációkat gyártott, mikor egy harmincas évei elején járó, minden lehetséges helyről vérző nő hangos sikítása kizökkentette.

- Lisa. Lisa Braeden.
- Ki az a Lisa Braeden?
- Valami nő, aki befogadta az öccse halála után. Azt hallottam, már felhagyott a vadászattal. – Lilly karja megragadta a nő torkát. Érezte a gégecsövét és azt is hogy ropogtatja. – Nor-nor-má-lis é-le, éle-tet él.
- He, Dean Winchester és a kertváros! Kérlek Nell, azt hittem ennél szorosabb a barátságunk! – mondta szarkasztikusan és elengedte a nő torkát. Hirtelen Lilly egy vadász kést érzett a kezei között, majd a lendülettel, ahogy felvette, belevágta a kést a nő alkarjába. –. Hihetőbb dolgot is kitalálhattál volna. Nell fájdalmasan ordított.
- Ez az igazság. Esküszöm. Kiszállt! – zihálta és érezte ahogy a vadászkés kitépődik a karjából és a fájdalom végig fut minden porcikáján – ha felhívod, megérted!
Lilly fogta a telefont és tárcsázott. Valóban hangposta kapcsolt.
„Hívd Bobby Singer-t. A száma 55…”
- Talán… Kizárt… – dünnyögött magában – de mindig is imádtam az almás pitét sütögető háziasszonyokat. Egy próbát megér.
Majd széles vigyorral az arcán a megkötözött nőhöz fordult.
- Nagy segítség voltál, látod tudsz te ha akarsz. De … – kést nézegetve – sajnos… már várnak a pokolban. Jó utat Cornellia! – s elvágta Nell torkát.
- Kertváros. Tiszta közhely.

Sarkon fordult, elvette az asztalról Nell tűzpiros musztángjának kulcsát. Kisétált a lakásból egyenesen a saját autójáig, amivel a musztáng mellett parkolt le. Fogta a kést és kilyukasztotta a saját tankját, majd beszállt és egyenesen Nell házába hajtott vele. Nyugodtan kitipegett a musztánghoz, beszállt, rágyújtott egy szál cigire végül az égő öngyújtót a kocsijából kiömlött olajra dobta. Gázt adott és elhajtott. A messzi távolból még hallatszódott a robbanás zaja, amit a kocsiban dübörgő zene eltompított.

Annabeth Coware tizenhatodik század közepén élt. Egyszerű boldog életről, családról, gyerekekről ábrándozott. Egy nap azonban minden álma szerte foszlott, mikor két erős kar megragadta hátulról, leteperte a földre, megerőszakolta, majd brutálisan meggyilkolta. Ott szerepelt minden hirdetményen. Nem tudta mi történik, csak arra lett figyelmes, hogy senki ne látja őt, semmi veszik és mindenki múlt időben beszél róla. Mintha…még csak 16 éves, az nem lehet!

- Oh, de igen! Halott vagy!
Épp egy régi fényképet nézegetett a családjáról amikor egy öltönyös, vörös szemű férfi lépett mellé. Annabeth enyhe gúnyt érzett a szavai mögött.
- Meghaltál. Szellem vagy, törődj bele.
- Az nem lehet én még csak…
- Fiatal vagyok a halálhoz – utánozva kétségbeesett arcát, elvékonyodó hangját – ugorjunk az izgis részhez ha kérhetem. Még van öt szellemem rajtad kívül és három kereszteződésem, szóval elfoglalt vagyok. A lényeg: te meghaltál, valami őrült nem foglalkozott a te kis pirinyó lelked álmaival és levette tőled. És a ráadás, most jövök a tárgyalásról, felmentették. Választhatsz.
Kóborolsz a nagyvilágba, siratod az ellopott életedet, néha ijesztgeted az embereket és előbb-utóbb egy vadász végez veled. Vagy…
- Nem akarom tudni, hagyjál békén, tágulj innen!

Miután elküldte a démont, Annabeth a következő heteket az ágyon töltötte bámulva maga elé. Végül megtört. Újra és újra a halála órája játszódott le előtte és a bánat indulatos haraggá változott.

- Itt vagyok mondd mi a VAGY!
- Tudtam én, hogy számíthatok rád – somolygott a lány háta mögül a vörös szemű – Ott tartottunk, hogy vagy… VAGY velem jöhetsz, ahol megtanulod – közelebb húzódott Annabeth-hez, suttogni kezdett, egyenesen a fülébe – hogy légy hatalmas, hogy öld meg azt a patkányt, aki miatt most itt beszélgetünk.
- Hová kéne mennem?
- Hova más hova? Hát a POKOLBA!
Annabeth hezitált. Ezt a férfi is jól látta, de szerencséjére tudta a módját, hogy is kell ezt csinálni:
- Ha velem jössz, ÚJRA ÉLHETSZ!
- Hogyan?
- Hogyan, hogyan?? Meg van a módja, de az most csak részlet kérdés. A lényeg, hogy jobb lesz neked.
- De én…
- Jaj, mit te már. Igen vagy nem??
- Én…
- Tik-tak… igen vagy nem?
- És ha…
- Ne szórakozz velem. Igen vagy nem. Válassz!
- Áll az alku! – sikította olyan elkeseredetten mint még soha.

Ám a pokol közel sem olyan tartogatott új életet Annabeth-nek. Az egyetlen, amit megtanult, hogyan öljön, kínozzon lelkeket és démonokat. Ahogy visszaemlékezett, egyszer-egyszer régi életére, milyen volt embernek lenni, felfordult a gyomra. Nagyon is tetszik neki ez a szerepkör. Miután démon lett, első dolga volt, hogy meglátogassa gyilkosát. Egy héten át kínozta különbözőbb módszerekkel. A férfi már a második nap után könyörgött, ölje meg, mire Annabeth érdesen felkacagott és közölte még nem végzett vele. Minden elképzelhetőt kipróbált rajta, amiről valaha is hallott. Mivel a kínzás mesterévé vált jól tudta a sorrendet, nehogy véletlenül a „páciens” idő előtt meghaljon.

Annabeth Coware-t a pokolban már csak Anisaként ismerték, mint a legrafináltabb, legaljasabb, legkegyetlenebb démonok egyike, a pokol legjobb bérgyilkosa, a démon, aki megszállta Lilly Caine-t, a démon, akit Dean Winchesterre küldtek.

Cím: A fehérkerítéses élet előtt
Szerző: Nekrato
Kategória: Roadhouse,
Ajánló: Ismerjük a Winchesterek életében ezt: fehér kerítés, meg zöld fű. Lisáék előtt

Dean Winchester képtelen elfogadni a gondolatot, hogy testvérét elnyelte a föld. Képtelen elfogadni a gondolatot, hogy a pokol nem öklendezte fel öccsét, hogy az angyalok nem rántották ki őt a sütőből, hogy nincs tovább. Egyedül maradt. Pedig régen szerette a szárnyasokat.

- Dean! Fiam, térj észhez, olyan büdös vagy, mint egy tonhalas szendvics! – Bobby Singer nehézségek árán ugyan, de kiszabadította az ominózus Eristoff vodkát a fiatalabbik vadász fogságából. A szag valójában még az előző áldozat nyoma, valami finn eredetű párlaté.
Dean nem reagál. Üveges tekintettel mered maga elé. Nem borult ki még így. Ökölbe szorul keze és a legközelebb eső szekrénybe üt. A szekrény dacosan állja a kemény sorozatot. A vadász ökle azonban megindul a geológiai felaprózódás mintájára, antropológiai formában is. A fájdalmát fizikai formájúvá transzformálja, de ez nem elég. Belül rohad. Pontosan tudja ő is. Ő tulajdonképpen a pite, amit mindig kért öccsétől. A pite, ha megromlik, savanyú lesz.
- Ma a rohadt élet van? – Szemrehányóan néz Bobbyra.
A fiúnak csak most tűnik fel, hogy nincsenek egyedül.
- Mi van nem látott még részeg pasit? – Löki oda az ismeretlen nőnek. Bobby megrázza a fejét, majd elsiet. Egy vödör hideg vízzel tér vissza, majd a természet ajándékát adományozza a betépett Winches-ternek. A hidegzuhany mindig kiábrándítólag hat.
- A rohadtba!– Kettőt pislog, majd lehiggad. Lecsúszik a fal tövébe. Olybá tűnik, mintha megbomolna, szigorúan rendezett molekuláris szerkezete, folyik mindenfelé, mint az olvasztott vas a kohóban.
Néhány pillanatig csend. Ez nem a háború utáni véráztatta csend. Ez az üres feketeség, mélységes csendje. Mi értelme volt az apokalipszist megállítani, ha ezért cserébe saját öccsét kellett eladnia? Igen. Így érzi. A szaros világbékéért eladta az öccsét. Muszáj tennie valamit. Vérében minden egyes vörös vérsejt fellázad, és ezerrel száguldozik kétsávos véredényeiben. Tennie kell valamit. Mennie kell. A tenni akarás egészen az utolsó sejtig belé mart, semlegesíteni kell. Illúzióba kell burkolóznia, a látszatot fent kell tartania, elsősorban maga előtt. A céltalan semmittevés a legrosszabb. Érzi, minden egyes elmúlt perccel erősödik a benne született vad csoport dobpergése. Baljós dobok, rituálé előtt.
- Elmegyek. – Teátrálisan feltápászkodik, majd minden elspájzolt gyűlöletét energiává alakítva, egymásba akadó lábait megzabolázza, és elrohan a fürdőszobáig.
- Látom. – sóhajt Bobby. – Bocsáss meg a kölyök viselkedése miatt. – fordul Pamela egyik barátnő-jéhez a házigazda. Megőszült, megtört tekintetű ember nézett vissza rá a tükörből.
- Rossz úton jár – csóválja a fejét Tatyjana, a vodka eredeti tulajdonosa. Kártyákat vet maga elé, 72 laposat. Egy bonyolult modellben rakja ki őket. A kereszt kirakásához 10 lapot használ.
Amint lefekteti az utolsó lapot is, megjelenik egy valamivel tisztább kinézetű férfiú, mint annak előtte. Dean lezuhanyozott, átvedlett. Szeme villog, teste izzik.
- Dean, veszély leselkedik rád – fátyolos hang érkezik valahonnan a tér másik feléből.
- Vadász vagyok – próbálkozik félszeg mosolyával, de amióta testvére eltávozott, nem dolgoztatta meg egyetlen arcizmát sem komolyabban. Ezt a figyelmeztetés pedig egyenesen viccesnek találta.
- Nem. Most részeg vagy – világosítja fel Bobby.
- Bobby. Emlékeztetnélek rá, hogy nagyobb vagyok, erősebb vagyok…
- Viszont alattam nem forog a föld – figyelmezteti Bobby az erőviszonyok kiegyenlítettségére.
- Nem vagyok már gyerek – dobbant egyet a lábával.
- Nekem az maradsz.
Dean lekapja a felújított UAZ terepjáró kulcsait és leküzdve fájdalmait, kisétál az ajtón.
- Hagyod elmenni? – Tatyjana megdöbbentnek látszik.
- Persze, hogy hagyom. … Van nyomkövető, meg lehallgató az összes működő autóban. Ez a dinka újabban minden alkalmat kihasznál, hogy kinyírassa magát, a lehető legváltozatosabb módokat használva.

A romkocsma ugyanolyan tucat hely volt, mint bármelyik másik az államokban, ahová betértek. Mindenféle lény leledzett ott természetesen, nők, vámpírok, megint nők, hableányok. Hableányok. Egy hosszú barna hajú nő leszólította Deant. Olyan volt, mint Lisa.

Cím: Sammyhez
Szerző: Nekrato
Kategória: Roadhouse
Ajánló: Csak az lehetsz, aki vagy. Ha vadász vagy, nem lehetsz más. Dean egy évig Sam nélkül.

Sammy. Most itt ülök egy törpe emberrel és az erdőbe kocsikázunk, lőni. Hihetetlen, hogy néhány is-merős reccsenés mennyire hazug. Ben pontosan úgy rezzen össze egy faág reccsenésére, mint ahogyan Te tetted kezdetben.
- Dean… – lenézek a kölyökre, néhány pillanatra azt hiszem, hogy gondolatolvasó.
- Mi az kisember? – próbálok magabiztosnak tűnni, miközben alkatrészeimre hullok. Jobban, mint Apa halála után az Impala. Sokkal jobban.
- Fájni fog?
- Dehogy – Bennek olyan lehetek én, mint nekem Apa volt. A történelem ismétli önmagát. Vagy csak a sorsnak volt egy felesleges szabad estéje. Némán, nyakig sárosan igyekezünk az általam gyakorló-térré kinevezett tisztás felé. A gyakorlás kedvéért egy bozótkést nyomok a kezébe, amivel tudja vágni maga előtt az utat. Szép emlékek fűznek ahhoz az aranyos eszközhöz. Azzal fejeztünk le vámpírokat. Azt hiszem, azzal, hogy velük élek, már régen belerángattam őket a dzsihádba. Szent háború. Valójá-ban azonban csak gombfoci a halál ellen. Nézőpont kérdése. Nézem a kisembert. Annyira esetlenül mozog, mint Te. Nem tudom eldönteni valójában, hogy apaként viselkedjek, testvérként, vagy Apám-ként vele? Talán valóban az volna a legbiztonságosabb, ha felkapcsolnám a villanyt.
- Megérkeztünk. – méltóságteljes bejelentés.
- Még csak most indulunk. – ki előtt akarom tagadni? A kölyök értetlenül néz rám, megvonom a vállam. Vigyáznom kell rá.

Cím: Külön – járat
Szerző: Nekrato
Kategória: Roadhouse
Korhatár: 12
Ajánló: Hibáink visszatérő motívumai. Együtt járunk külön útjainkon. Egyperces.

Van itt minden. Angyalok, Démonok, Castiel. Éppen az Impala nincs a fiúkkal. Bobby jobb-nak látta, ha egy teljes kozmetikai kezelést végez rajta. Tudjátok amolyan Day Spa autók részére. Dean is elismeri, hogy ráfér a kikapcsolódás, még olyan áron is, hogy tömegnyomor-ban kell utazniuk, egy rakéta-hajtómű berakásos buszon. Legalább is a Winchester testvérek fejében ez fordul meg a felmorajló, beazonosíthatatlan robbanáskor, amit a busz közvetlenül elindulásakor ad ki magából.
- Mindig is utáltam a buszokat – szakad fel Deanből – Zörögnek, büdösek, alig van hely.
- Pont, mint az Impala – mosolyog kifelé egy zöldes-szürkés szempár.
- Ez aljas volt – reagál az idősebbik, szája sarkában mosolyog.
- Figyelj Dean… – Sam a csuklós busz első részlegébe bök a fejével. Ha kicsit lendületeseb-ben mutat irányt, hamarosan irányt találnak a legközelebbi kórházba. Az ablaküveg veszélyes dolgokra képes. Persze Sam keményfejű, és lehetséges, hogy valójában meg sem kottyanna neki ez a kis incidens. Sam még mindig nehezen dolgozta fel, hogy Dean meghalt, azt pedig szinte még fel sem fogta, hogy a tűző melegben egy pöfékelő buszban utaznak valami gyilkos zsíros gyorsbüfébe. Deannek jobban kellene vigyáznia magára. Az idősebbik követi a fejmozdulatot, tekintete egy földön fekvő emberre irányul. Mindenki odakapja a fejét, többen felpattannak, nehéz küzdelmek árán kiharcolt ülőhelyükről, így elszívva a lélegezető maszknyi oxigént is ájult embertársuktól. Ez nem pánikforrás. A következő eset, két buszmegálló között, már okot adhat az aggodalomra. A fiúk megtanulták, hogy kerülniük kell a tömeget, megtanulták, ha nem ők a vadászok, akkor őket találja meg az Eset. Tekintetük összeakad, és elkezdik pásztázni az utazóközönséget. Kutatnak egy árulkodó jel után… nehéz volna megállapítani, hogy ki okozhatja, hogy kiben lehet a démon. Ha egyáltalán démoni eredetű rosszullétről van szó. Mindenki háttal ül nekik, de ki az, aki halálosan nyugodt? Néhány ember, leginkább a fiatalok és a középkorú férfiak, zenét hallgatnak. Ők nem fognak fel semmit az egészből. Dean megtalálta a saját jelöltjét, és a vélt elkövető irányába bök. A füle botját sem mozgatja. Meg mást sem. Dean azonban kitart, és néhány eltúlzott grimasszal próbálja rábizonyítani Samre véleményét. Utóbbi azonban egy másik fészket talál, és hajlandóságot sem mutat, hogy feladja véleményét. Közben emberek hullnak el körülöttük, és nem tudnak dönteni. Dean sürgetően bök a gyanúsítottja felé. A következő pillanatban már a földön fekszik, és a szívéhez kap. Hörögni próbál, de nem jön ki hang a szájából. Fene száraz odalent a levegő. Sam a két gyanúsított között kapkodja a fejét, mintha valami gyárhibás ingaóra volna. Sam áldozata felsikolt, ahogy körbepillant maga körül, és megnyomja a pánik gombot. A gomb működőképessége egy hatástalanított távvezérlésű aknáéval vetekedett. Sam habozik. Hörgés. Fék. Piros lámpa. Választás. Démoni sikoly, emberbőrből. Sikító csend.
- Dean… Dean mennünk kell Metallicarért… – próbálja ébresztgetni testvérét a fiatalabbik.
- Még jó, hogy megyünk. Családtagot nem hagyunk cserben.
Ebben benne volt minden. Ajtó nyílik. Busz elpöfög.

Cím: Darabokban
Szerző: Nekrato
Kategória: Wincest, Angst
Korhatár: 16
Ajánló: Minden függőnek kell pótcselekvés . A pótcselekvés soha nem jó. Ha az volna, nem így neveznék. Mi választja el egymástól az önfeláldozást és az önsanyargatást? Meddig lehet elmenni?

- Megváltozott. – Dean hangja megtört, és bizonytalan. A fülledt nyári melegben úgy érzi, mintha tulajdon agysejtjei is dehidratálódtak volna, és felmondták volna a szolgálatot. Rögtön eszébe jutnak a régi szép idők, amikor még a kicsi Sammyt ugrathatta nagy homloka, és rögeszmés magolása miatt. Elmúltak a békés démonvadász évek is. A vadász egyszemélyes maffia: nem szállhat ki. Egy jóleső lágy fuvallattal az a gondolat is bekúszott a fejébe, hogy a John mennyire általános név. Vagy a Winchester. Hiába kutakodott saját elméjének legmélyebb zugaiban, nem tagadhatta maga előtt: ha módjában állna letenni a fegyvert, nem habozna. Most minden annyira törékenynek tűnik. Annyira életképtelennek, mint egy késő esti sakkjátszma. Soha nem sakkozott.

- Mire gondolsz? – horkantott fel Bobby félálomból. A hintaszék keservesen megnyikordul alatta, ahogyan megpróbálja magát összeszedni. – Arra, hogy egy évig használták bokszzsáknak a lelkét, arra, hogy akarata ellenére tuszkoltuk vissza belé, vagy arra, hogy egész hátralevő életében attól kell rettegnie, hogy mikor omlik le az az átkozott fal?

Dean a hallgatás önsanyargató csendjébe burkolózik. Annyiszor packáztak a halállal, és annyiszor menekültek meg az utolsó utáni füstös pillanatban. Ez még is más volt. Ez most más. A boldog békeidők, amikor csak egyszerűen szellemekkel, és démonokkal harcoltak, annyira távolinak tűnnek. Az Apokalipszis is elcsendesült. Dean tudatosan tartja távol magától a gondolatokat, amelyek arra kényszerítik, hogy szüntelenül emlékezzen a pokolban töltött éveire. Egy év a pokolban, nagyon hosszú idő. Ötven hosszú emberi év. De hát valójában mi különbözteti meg az embert az állattól? Az úgynevezett civilizáció csak egy díszlet. Valójában az emberek félúton vannak állatok, és Isten között. Úgy ahogy a gombák a növények és az állatok között. Ilyen embernek születni, élni, halni. Dean ezt pontosan jól tudja. Jól tudja mire képes az ösztön… mire képes az ember, ha minden szál szakad.

Hiányzik neki öccse közelsége. Hiányoznak a régi bohóckodások. A kicsi Sammy.

Dean úgy dönt, hogy hagyja Bobbyt a délutáni sziesztájában nyugodni. Nem tanácsos az öreget felhúzni ilyen tájban. Az ember fia hamar találhat magában egy só lövedéket. Kellemetlen. Dean most úgy néz a poros, nyikorgó, szinte lélegző házra, mint ha az otthona volna. Vajon, ha Bobby tudná, mi folyik közte és Sam között, meg tudna bocsátani nekik? Vagy túlságosan szereti őket ahhoz, hogy engedje őket egy ilyen önsebző kapcsolatba? Vagy csak egyszerűen taszítja a gondolat, hogy melegek? Jobb nem is aggódni ezen. Dean tudja mi a dolga. A legtöbb függő mindig keres valami pótcselekvést. A legtöbb magányos ember mindig kihasználja azt, aki a legközelebb esik hozzá. A legtöbben bármire képesek lennének, hogy megóvják másik felüket. Dean már nem lát ki a sötétből. Sam szomjazik. Vérre, természetesen. Már amennyire ez természetesnek mondható. És mi Sam pótcselekvése? Kéjelgés testvérével. Játszadozás. Amikor a pótapa nincs otthon, Sam mindig kapva kap az alkalmon, na meg Deanen is.

Az pedig, hogy most éppen szundikál a jó öreg Bobby, nem változtat a helyzeten. Az idősebbik Winchester gyomorgörccsel lép be öccséhez. Nem azért, mert fél tőle. Attól fél, hogy testvére szépen lassan kiszipolyozza saját lelkét. Önmaga miatt már hosszú idő óta nem aggódott. Csupán Sammy számít. Ha Sam keményen dugni akar Deannel, akkor Dean hagyni fogja. Ha Sam kényeztetésre vágyik, akkor Dean engedelmesen megteszi, amit a démonvér függő parancsol. A dolgok ennyire egyszerűek.

- Dean! – ahogyan Sam meglátja Deant a kedvenc ingébe, rögtön le akarja tépni róla. Sam nem csak a könnyű dugás miatt szeret játszani Deannel. Tudja, hogy bátyja nem fog rá megharagudni, bármit is tesz. Az utóbbi időben rászokott arra, hogy néha kicsit durvább legyen, ezzel felháborítja Deant, ami miatt ő megbüntetheti. Imád uralkodni rajta. A régi Sam ilyet soha nem tett volna, csakhogy Ruby vérével egyidejűleg valamiféle démoni jelleg is átcsorgott belé. Sam rég észrevette, hogy szinte a vércserével egyidejűleg, mintha Ruby a személyiségéből is lefaragott volna. Mindig egy keveset, mindig láthatatlan daraboktól megszabadítva a nehéz vállakat. Ruby tudatosan degradálta le az Apokalipszist elhozó szörnnyé a fiatalabbik Winchestert. Most, hogy mindennek vége, és minden nyugodt, végre Sammy is kiengedheti a fáradt gőzt. Ennyi jár neki.

- Már vártalak! – somolyog, félre nem érthető módon. Egyébként tényleg. Dean nem tesz semmit, csak megáll a szoba közepén. Pontosan a közepén. Eléggé közel az ajtóhoz, és biztonságos távolságon belül a vérengző vadállattól, akivé a testvére vált, bár ezt utálja bevallani.

- Figyelj Sammy, meg kellene beszélnünk ezt a… – Sam kettőt lép, és máris az idősebb fölé tornyosul. Nagyapja alkatát örökölte, így nem meglepő, hogy kicsit Dean is megtántorodik. – Ez nem helyes.

- Kit érdekel? – vonja meg a vállát a nagyobb. Deant egészen a szekrényig vezeti hátra, majd nekilöki. Keményen, durván, hogy fájjon. Szeret fájdalmat okozni a másiknak.

- Le kell állnunk. – Dean félve mondja ki, amit gondol. Fél. Saját öccsétől, akit nem is oly régiben még saját karjaiban tartott, csitítgatta, nyugtatgatta, hogy nem fog semmi baj történni. Mint a mellékelt ábra mutatja nem így történt. Bár, ha két probléma közül választhatunk, mindig a kisebb bajjal vagyunk elnézőbbek.

- Cssst! – Sam beleharap Dean nyakába. Ma egész jó hangulatban van. Egyedül volt a szobában, és összehozott néhány újabb apró kis játékszert. A bőre, mint megannyi apró parázs szikra, pattog. Legalább is így érzi. Tovább harapdál, néha óvatosan, néha durván, váltakozva leginkább.

- Sam, már nem is vagy önmagad, az istenért! – próbál a helyzet velős pontjára bökni az alább-rendelt.

- Micsoda perverz vagy… istent emlegeted – kajánkodik tovább Sam. Ettől csak felizgul. Hirtelen az jut eszébe, ha Isten mindenütt egyszerre van jelen, ahogy olvasta, akkor Isten minden pillanatban pornót néz. Had legyen egy jó napja. Gyakorlatiasan tépi le az inget Dean kigyúrt testéről, a szenvedélye hevében egy gomb el is pattan.

- Ez a kedvenc ingem volt! – sajnálkozó pillantásokat vet az ajtón kicammogó gomb után. De szívesen volna most gomb! Kicsi, lapos, és elgurulhatna. Bárhová. Csak lendület kellene. Igen. Gomb akar lenni. Ha gomb lenne, senki nem venné észre. Sam sem bántaná. Eltolja a testvérét.

- Miért löksz el? – szűri a fogain keresztül. Zihál, mint egy kutya. Egyre jobban izgatja Dean ellenállása. A választ meg sem várva feszül ismét neki. Ezúttal még erősebben. Férfiasságát is hozzá dörzsöli. Egyik kezével betapasztja Dean szétnyíló ajkait, a másikkal lefogja az egyik csuklóját. Félrerántja. Szekrény nyikordul. Ajtó kinyílik. Bilincsek. Vas bilincsek. Újak.

- Ezeket meg honnan? – nyílik tágra a kisebbik Winchester szeme. – Várj… ugye te most ezt nem…

Sammy időt sem hagy neki, hogy kifejezésre jutassa véleményét. Beléfojtotta. Szó szerint. Deant ez a végtelenségig megijesztette. Szinte várta, hogy azok a szürkés- zöldes-kékes szemek mikor váltanak át mélységesen fekete ürességbe. De nem kellett ehhez az állapothoz semmi démoni. Sam már önmagában is kipusztult, akár csak egy szikes puszta. Kiégett, mint egy villámcsapás utáni villanykörte. Tudta, hogy az elkövetkezendő pillanatok kritikus események elindítói lesznek. Ennyire soha nem szolgáltatta ki magát egyetlen lénynek sem. Jöhetett bármi, ami megszállta őket, azt játszi könnyedséggel le tudták győzni. Amikor viszont az ember éppen nem démon-fészek, nehezebb megbírózni annak mérhetetlen gonoszságával.

- Annyira édesen nyögsz. Ne izgass tovább, különben egész éjszaka kínozni foglak.

Sam különös kegyetlenséggel élvezte ki Dean testét. A fiú két csuklójánál fogva volt megbénítva. Sam így lehetetlenítette el egészen a nulla pontig testvére mozgását, és így ösztönös ellenálló képességét. Bátyját büntette a még el sem követett tulajdon bűneiért is. Saját lelki mocsarában használja gumicsizmaként. Dean teljesen megadja magát neki. Reménykedik, hogy ha enged, az erősebbik hamar ráun erre az egyoldalú macska-macska játékra.

- Jó voltál. – kap egy dicséretet a földön fekvő áldozat. Dean minden lelki erejét összeszedve mutatja fel a győzelem jelét a kapkodó öccsének. Kapkod. Ruhákat. Cipőt. Kabátot.

- Héé! – eszmél fel Dean is – Nem hagyhatsz csak így itt!

- Vigyázz, mert Bobby meghallja. – Sam már állatként kezelte saját vérét. Megveregette a buksiját, mint egy aranyos házi kedvencét, majd kisétált. Dean nem akart Castielhez könyörögni. Nem akarta, hogy így lássa. A homo fóbiától amúgy is a hideg rázta mindig. Ez megmagyarázza, hogy testvére miért éppen erre akarja rákényszeríteni. De Deannek nem is kellett könyörögnie. Bár ő nem tudta, Castiel, személyesen az ő őrangyala volt. Mint ilyen, minden egyes sötét tónusú éjszakát végig kellett néznie. Minden éjszakát együtt szenvedett végig Deannel, lélekben. Csodálta a férfit. Nem érdekelte, hogy idiótán fog ránézni, ha most megjelenik. E pillanatban azt kívánta, hogy Sam süllyedjen el a mocsárban. Néhány pillanat múlva azonban ráeszmél, ha Deannel együtt csúszik lefelé a lejtőn, akkor meg kell akadályoznia mindegyikőjük romlását. Ezt fogja tenni.

- Cas! – Dean nem nézett rá, de megérezte e jelenlétét. – Takarodj el innen!

Képtelen volt több életképes szó kilihegésére. A torka fájt, az izmai görcsöltek, a lelke pedig millió apró atomra hullik, percről – percre. Ő olyan gombnak képzeli magát abban a pillanatban, amiből kispórolták az anyagot. Még csak nem is normális, négy lyukas gomb. Ő tartalék gomb, amit az asztalfiók mélyén tartanak. Valóban csak ennyit jelentene Samnek?

- Dean! Ne sebezd magad tovább. Nem tesz jót az egészségednek. Meggyógyítalak.

Mintha csak egy fogpiszkálót törne ketté, az angyal finom mozdulattal semmisítette meg a hideg, kemény bilincset. Levette saját kabátját, azt a hülye színű, hülye ballonkabátot, amit Dean abban a pillanatban sem tudott beazonosítani a színskálán. Abban a pillanatban mégis az a kabát tűnt a legeslegjobbnak, ami csak történhetett vele. Castiel lágyan megfogja az idősebbik Winchester kezét, majd az ágyhoz vezeti. Felvonja a szemöldökét, de Castiel ártatlan, védelmező tekintete eloszlat minden apró felhőt, kétely csapdákkal átszőtt ködfoszlányokat. Amik a nyílt terepen felé kúsznak, és csak arra várnak, hogy mikor fog beléjük rohanni százhússzal. Néha vágyik erre.

- A testem melegével foglak meggyógyítani. – egy fejbiccentéssel nyomatékosítja szavait.

Dean már annyira megszokta, hogy bábuként mozgatják, vagy éppen a testét használják, hogy automatikusan végzi a számára kijelölt feladatot, minden érzelem nélkül. Amikor pedig azt hiszi, hogy erős, mint egy frissen épült fal, rá kell ébrednie, hogy ez a fal is csak tünékeny képzet, amit bomlásnak indult elméje vetít ki törékeny szíve elé. Jól esik neki az angyali ölelés. Élvezi, hogy valaki törődik vele. Nem néznek keresztül rajta, értékelik, Castiel tudja, hogy mire képes Dean, ki rejtőzik a folyton bohókás arc mögött. Castiel tudja, hogy a személyiség eredeti, angol, illetve, latin megfelelője is a színész álarcára vonatkozik. Castiel tudja, hogy Dean szerepet játszik, és bele szakad a szíve, hogy néma sikolyait senki nem képes meghallani. De ebben Dean téved. Castiel hallja. Csak meg vannak kötve a kezei, olyan bilincsekkel, amiket csak egy felsőbb hatalom képes szétzúzni. Némán, hangok nélkül, de egymáshoz hangolva lebegnek, egy boldogabb világ illúziójában. Az idilli képet egy kemény fellépés töri szilánkokra. Castielnek eszmélni sincs ideje, Sam jobb egyenesével, máris előnyt szerzett magának.

- Sam. Nem akarlak bántani. – Sam nem figyel rá. Sam elveszett a sötétben, közben megvakult, és a hallása is károsodott. – Sam. Nyugodj meg. Senki nem akar bántani senkit.

A bántás kifejezés hallatára Sam arcizma megrándult, majd ismét Castielnek rontott. Dean képtelen volt megszólalni. Elájult. Az éhség, kimerültség, izgalom nála furcsa kihatással vannak. Arra ő persze nem emlékezhet, hogy ezeket a bizarr képességeket Castiel bocsátotta rá. Nem akarta, hogy védence lássa, ahogyan az angyal kifordul mivoltából: vérengző fenevadként aprítja fel Samet.

- Mi az ördög? – Bobby betöri az ajtót. A látvány, ami a szeme elé tárul megdöbbentő. A fiatalabbik Winchester vérétől szennyes a szoba minden sarka, a szélrózsa minden irányában. Nem is igazán lehet megkülönböztetni a padlón szétloccsant pite szétfolyó töltelékétől. Castiel feldühödött.

- Mindjárt összerakom, ne aggódj. – mutatja fel kezét Bobbynak, hogy lássa a meghökkent turista, hogy valójában az üdülőben, minden rendben, és a hulla nem hullt végleg el. Castiel összeszedi energiáit, és összeilleszti Sam testrészeit. Cseppet sem rövid folyamat, felügyelő jelenlétében pedig még nehezebb koncentrálni a kirakós darabjaira. Valójában mindketten tudták, hogy jogos volt.

Írta: Penny (chatillon.lucas@gmail.com)
Jogok: Dean és Cas, meg persze Sammy is egytől-egyig mind Eric Kripke elméjének szüleményei. Legalábbis az eredeti karakterek… Mostanában Sera Gamble játszik velük. Gondoltam, kicsit én is kölcsönveszem őket.
Figyelmeztetés: SLASH, illetve néminemű trágárság.
Párosítás: Dean / Castiel
Korhatár: 16
Leírás: Hirtelen felindulásból elkövetett történet, kifejezetten komolytalan, néhol még szentimentális is, a 6×6-os epizód (You can’t handle the truth) illetve a drága jó Mr Collins idétlen és random nyilatkozatai ihlettek meg.

Dean Winchester nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy nevessen.

Végül úgy döntött, inkább nevet, az utóbbi két évadban eljátszott tucatnyi sírós jelenet már így is éppen eléggé megtépázta korábbi macsó-imidzsét, nem akarta még tovább rombolni ezt a képet.
De Bobbynak igaza volt.
Dean nem bírt másra gondolni, csak arra, amit a jó öreg Bobby mondott neki az iménti telefonbeszélgetésükben. Nem, nem a pedikűrös, mégcsak nem is a Tori Spellinges részre. Bár azok is mélyen az agyába égtek…
Az járt a fejében, amit róla mondott. „Hogy van az, hogy te mindig nyakig belekeveredsz a mocsokba, miközben azon vagy, hogy eltakarítsd?”

Igaza volt, igen.
Vele folyton történt valami.
Múltkor vámpírokra vadásztak, és ő is vámpírrá vált, most meg egy különös Igazság-kór szedi áldozatait, és na ki kapta el ezt is?! Dean érezte, hogy valamit nem csinál jól, nem a régi már, az az egy év kihagyás még mindig meglátszik rajta. Viszont… viszont ez a mostani fordulat, úgy vélte, akár pozitív hatású is lehet. Az előnyére fordíthatja, amennyiben…
Ó igen, Dean Winchester agya gyorsan forgott, hiába nevezték idiótának meg féleszűnek oly’ sokan az évek alatt, valójában nagyon is megvolt a magához való esze. Tudta, mit fog kezdeni, hogy áldássá változtassa ezt az átkot: végre kifaggatja öccsét. Egyszer s mindenkorra tisztázza vele, mi a helyzet. Sam nem fog hazudni neki, ezúttal nem, mivel képtelen lesz rá.

Dean azonnal tárcsázott is.
Sam azonban nem vette fel a telefonját, csak az üzenetrögzítőjére tudott beszélni. „Fene abba a stréber munkamániás mindenébe! Biztos dolgozik. Megint vallat. Mint reggel…” Deant a hideg is kirázta, ha emlékezetébe idézte, hogyan beszélt Sam az egyik áldozat nővérével. Olyan kíméletlen volt és hideg, amilyennek még soha nem látta. Vérprofi, de… idegen. Nem Sam volt, nem az a Sammy, akit ő ismert és szeretett.

Dean beindította hát a motort, hogy eljusson öccséhez.
Tudta, hol találja majd, hiszen megbeszélték, hová megy. „Már ha igazat mondott…” Nehezére esett hinni neki.
Alig várta, hogy végre jól megszorongassa, és most ő legyen az, aki vallat, pont olyan kíméletlenül, ahogy Sam tette korábban. Alig várta, hogy megismerje az igazságot. Ám ugyanakkor rettegett is tőle.
Vegyes érzelmekkel teli szívvel szállt ki az Impalából, amikor megérkezett az első áldozat házához. Csak Samre bírt fókuszálni, hogy vajon mit fog megtudni, hogy vajon meg kell-e ölnie ezt az akármit, ami a testvére alakját viseli, vagy netán ez TÉNYLEG, MÉGIS Sam, csak…

A lehető legrosszabbkor hívta Liza.
A telefoncsörrenésnél hirtelen azt hitte, Sam lesz az, és összerándult a gyomra, de aztán meglátta, ki is az valójában… Először fel sem akarta venni. Ehhez aztán most tényleg nem volt kedve, ereje, türelme. De úgy érezte, megérdemel ennyit a nő, és ez az egész kapcsolat. Elvégre a vámpír-incidens óta ő kereste folyton Lizát, hogy tisztázzák a helyzetet – mindhiába. Hát most itt az elhalaszthatatlan, elszalaszthatatlan alkalom!

Nos, az biztos, hogy most aztán sikerült végleg megtárgyalniuk, hogyan tovább.
Liza elég nyilvánvalóvá tette elképzelését.
Vége volt.
”Sam és közted van a legegészségtelenebb, legbonyolultabb, legőrültebb kapcsolat, amit valaha láttam. Amíg ő jelen van az életedben, sose leszel boldog.”

Dean lehangoltan nyomta meg a telefon „Hívás megszakítása”-gombját.
- Ó, Istenem… Miért pont most? – sóhajtott fel. Tudta, hogy megérdemli, tudta, hogy Lizának minden joga és alapja megvolt szakítani vele, kész csoda, hogy egyáltalán eddig is bírta, Dean pontosan tudta, így lesz a legjobb mindannyiuknak, de ez akkoris nagyon rosszkor jött. Pont most, mikor amúgy is annyi baja van… Na nem mintha lenne olyan, hogy nincs semmi baja, elvégre ő Dean Winchester, vele mindig történik valami. Az élet újra és újra lesújt rá, a Sors, a Végzet – vagy nevezzük Istennek? – újra és újra próbára teszi a tűrőképességét, nyilván ő is úgy ítéli, Deannek jól áll a szenvedés, egyszerűen túl szép olyankor, vétek lenne hagyni, hogy boldog legyen. De mégiscsak, akkoris… – Miért pont most? Miért pont én?
Még egészen el se merülhetett a világfájdalomban, máris félbeszakították magányos kínlódását. Castiel tűnt fel mellette.
- Hát te meg? – hőkölt hátra Dean. Az angyal szinte az arcába mászott, olyan közel öltött testet, hogy az már szexuális zaklatásnak minősült, Dean szemében legalábbis mindenképp. – Cas, mit akarsz?

- Hívtál, én pedig jöttem – felelte pókerarccal Castiel.

- Nem, nem hívtalak – jelentette ki határozottan Dean.

- Oké, talán nem azt mondtad, „Cas”, de Oda, Fel címeztél pár kérdést – helyesbített az angyal. – De mint tudjuk, Ő úgyse válaszol…

Dean kínjában önkéntelenül is felröhögött.
- Most komolyan azért, mert azt mondtam, „Istenem”…?! Cas, könyörgöm…! És… NEM, EZ SEM IMA, mert a „könyörgöm”-szó is csak amolyan kifejezés… Ahogy az „Istenem”. Nem azt jelenti, hogy… Tudod mit? Hagyjuk! – legyintett, Castiel értetlen képét látva. – Vicc ez az egész. Amikor tényleg szükségem van rád, le se szarsz, bezzeg most… Itt fárasztasz… Áh!

- Dean, te nem rám haragszol.

- Hanem? Ki vele, Cas, elemezd a lelkem, őszintén kíváncsi vagyok, mit látsz bennem, mit súg a pompás emberismereted.

Castiel láthatóan nem vette a szarkazmust, ahogy máskor sem. Fürkész tekintettel hajolt egész közel a vadászhoz.
- Dean, tudom, milyen fájdalmas lehetett, amit Liza mondott, de hidd el…

- MI VAN? – csattant fel Dean. – Te hallgatózol? Belehallgatsz a telefonbeszélgetéseimbe? Hol kaptál kiképzést, Cas, a Szovjetunióban? Mit érdekel téged ez amúgy? Ezer fontosabb dolgod van állításod szerint, erre…

- Semmi se fontosabb nálad.

Dean erre már reagálni se bírt, ez túlment minden határon. Ahogy Castiel tágra nyílt szemeibe nézett, egyből leesett neki, mi is a nagy harci helyzet.
- Na ne! Cas, nem mondod, hogy te is…? Hogy ez az… Igazmondó Átok az angyalokra is…? Hát ez… Pazar. Ezt nem hiszem el! Először Bobby és a bűnös kis titkai, aztán Liza, most meg te…

Castiel vigasztalóan a vállára helyezte kezét, és megrökönyödésére ügyet sem vetve folytatta mondandóját.
- Liza igazán gonosz volt veled. Ne higgy neki! Meg sem érdemelt.

Dean újfent ott tartott, ahol az elején: képtelen volt eldönteni, sírjon-e vagy nevessen. Castiel viselkedése letaglózta. Persze, a szíve mélyén mindig is sejtette, hogy van valami fura abban, ahogy az angyal viszonyul hozzá, a folyamatos bámulás, a személyes tér totális semmibevétele és a többi, voltak jelek, igen, de próbálta ignorálni őket. Most viszont minden kiderült. Menekülhetett volna az igazság elől, de tudta, Castiel könnyedén utolérné. Ha mindenképpen így kell lennie… A fenébe is! Inkább előnyére fordítja, és szórakozni fog a szituáción.
- Szóval Cas, akkor kérdezhetek?

- Igen, Dean – morogta, überszexuális hangját még a szokásosnál is jobban elmélyítve az angyal. – Amit csak akarsz. Nincs is más vágyam, mint segíteni Neked.

- Pfff… Naná! Csak ránk ne szakadjon az égbolt! – horkantott fel hisztérikusan Dean.
Valahogy az utóbbi időben sokkal ingerlékenyebb volt, mint az első néhány évadban, ezt ő is észrevette önmagán. Nem tudta pontosan, miért – mármint a nyilvánvaló Sera Gamble-tényezőn túl -, de számtalan lehetőséget el tudott képzelni. Talán az elpuhulás, talán a súlyosbodó alkohol-problémák okozták az ingerlékenységet, talán egy közelgő idegösszeroppanás, vagy lehet, az a tőle teljesen szokatlan szex-elvonó, ami az elmúlt két hónapját jellemezte. Tizenhat éves kora óta nem tartózkodott ilyen sokáig a szextől egyhuzamban! Csoda, ha frusztrált volt? – Te ugye csak szórakozol velem, Cas?

- Dean, én nem szórakozom…

- Akkor mi ez a szöveg? „Nincs más vágyam, mint segíteni.” Mégis hol voltál az elmúlt hetekben? Milliószor hívtalak, de te…

- Mégsem ugorhatok minden szavadra! – csattant fel ezúttal az angyal. – Hogy nézne már az ki? Nem vagyok a kutyád, Dean, én…

- Majd én megmondom, mi vagy te, Cas! – háborgott a vadász, felöltve azt a tipikus „lázadó kétéves a dackorszak kellős közepén”-stílust, amit oly gyakorta alkalmazott Castiellel szemben. Csúnyán nézett rá (nagyon csúnyán!), szemöldökeit összehúzva, ajkait pedig duzzogó-durcásan lebiggyesztette. – Ugyanolyan fasz vagy, mint a többi szárnyas! Egy nagy, pöffeteg fasz!

Castiel elgondolkodva figyelte tombolását.
- Dean, szerinted miért van az, hogy az utóbbi időben minden egyes találkozásunkkor megállás nélkül a „fasz” szót harsogod, hogy egyből ez kívánkozik a szádra, ha meglátsz?

- Hú, valaki nagyon elmélyült a népszerű pszichológiában, nem igaz? – támadott vissza reflexből Dean. – Analizálj mást, Cas, nekem fontosabb dolgom is van ennél… – És már indult is volna fel a házba, hogy megkeresse öccsét, ha az angyal útját nem állja.

- Dean, beszélnünk kell! El kell áruljak néhány dolgot.

- Nem, Cas, egyáltalán nem KELL, hidd el!

- De. – Castiel ellentmondást nem tűrően megragadta Dean karját és egy üdén zöldellő parkba varázsolta magukat, ahol csak ők ketten voltak. Mint Ádám és Éva az Édenkertben, hogy stílusosan bibliai hasonlattal éljek… – Dean, már régóta tartozom neked egy vallomással. Én… izé… meleg vagyok!

Dean először azt hitte, képzelődik, mikor a háttérben felcsendülni vélte a „Túl a barátságon” lágy melódiáját, de aztán rá kellett jönnie, ez nem csupán a fantáziájának szüleménye, hanem a képtelen valóság: egy közeli fa alatt bájos kerub-zenekar tűnt fel és kezdett muzsikálni, odaillő aláfestő zenét szolgáltatva a Nagy Vallomáshoz.

- Tudod, Dean – folytatta Castiel. – Hazudtam a szüzességemről is. Úgy értettem, NŐVEL nem voltam még soha. És nem is szándékozom. Szerinted miért készítettem ki verbálisan azt a megtévelyedett ifjú hölgyet a bordélyban? Muszáj volt kitalálnom valamit, nem mertem bevallani az igazságot, és tudtam, amilyen kevésre tartasz, úgyis simán elhiszed majd rólam, hogy ekkora balfék vagyok. Pedig ha én akartam volna, nem szúrom el, azt elhiheted. Ha akarok valamit, azt megszerzem…

- Khm… Szóval mégis volt alkalmad megízlelni „egy szeletke Mennyet”… És ki volt a szerencsés…? Zachariah? Uriel? Ugye Uriel? Akkor nem véletlenül viselkedett úgy velem, mint egy féltékeny ex…

- Balthazar – ismerte be Castiel, fejét bűnbánóan lehorgasztva. – Akkor történt, amikor legutóbb a Földön jártunk… mármint az Apokalipszis előtt legutóbb. Kétezer éve. Kihasználtuk, hogy végre volt testünk, és… hát… – Az angyal kissé mintha elpirult volna az emlékek említésétől. A kerubok azonmód áttértek Madonna „Like a virgin”-jére. – Elég lesz annyi, hogy jó nagy botrány lett belőle Odafent. Csoda, hogy Atyánk nem átkozott le minket Lucifer mellé.

- Értem… – Dean próbált megértő lenni, ha már Cas így kitárulkozott neki, de azért meglehetősen kényelmetlenül érezte magát vallomásától. Nem tudta, neki most mit kéne kezdenie mindezen információkkal. – Hát… Megtisztelő, hogy mindezt megosztottad velem, Cas. Rémálmaim lesznek, az egyszer már biztos, és ezek után rád se fogok tudni többé úgy nézni, mint eddig… Úgyhogy köszi. Tényleg. Kurvára KÖSZI!

- Miért, hogy fogsz ezentúl nézni rám, Dean? – tudakolta értetlen-ártatlan szemekkel az angyal, és közelebb húzódott Deanhez.

A vadász maga sem egészen értette, hogyan, nem értette, miért, de beleborzongott közelségébe. És nem a „kiráz a hideg”-kifejezés negatív értelmében…
Castiel égkék szemei egészen megbabonázták. Egy fél pillanatra. Csupán egy fél pillanatra. Az is csak a hülye zenélő kerubok miatt történt, kellett nekik a „Hungry eyes”-t játszani! Nem fair ilyen szuper számokkal manipulálni az embert! Dean gyerekkorától imádta a Dirty Dancing slágereit (ez is amolyan bűnös szenvedély volt, mint a Dr. Szexi…), kizárólag ez hatott rá most is, a Dirty Dancing iránti rajongása, ő nem „olyan” amúgy, véletlenül sem tekintene „úgy” Castielre vagy bármelyik férfire. Ő nem meleg!

- Csak azt akartam, hogy tisztában legyél mindezzel, Dean… Hogy tudd az igazságot… – Castiel hangja mélysötét bársonyként ölelte körül őt, olyan otthonos és kellemes volt belesüppedni, hogy Dean már nem is akart elmenekülni. – Szeretném, ha megértenél, Dean. Ha megértenéd az indítékaimat. Én mindent ÉRTED tettem. Érted harcolok most is. Értünk. Nélküled az egész világ egy fabatkát sem ér a számomra. Nem akarom, hogy azt hidd akár egy pillanatig is mostantól, hogy nem számítasz nekem, vagy… nem akarok segíteni. Ha nem jövök rögtön, annak oka van. Nem tudok jönni. Mert nincs rá módom, mert harcolok, mert szégyellem magam a tehetetlenségem miatt, vagy mert aktuálisan csak még nagyobb bajba sodornálak. De SOHA nem azért, mert nem akarok, vagy mert nem érdekelsz. Ha tehetném, folyton Veled lennék.

Deannel nem sokszor fordult elő addigi élete során, hogy elakadt volna a szava. Ez most egyike volt ezen ritka alkalmaknak. Castiel monológja úgy lesokkolta, hogy még gúnyolódni se bírt rajta. Levegőért kapkodott. Nehéz volt lélegezni, valahogy olyan sűrűvé és fojtogatóvá vált a levegő, nem értette, mi történhetett, hogy történhetett…

…És légszomján nyilvánvalóan az sem segített, hogy Castiel ajkai a következő minutumban már az ő ajkaira tapadva szívták el azt a kevéske levegőt, amihez még egyáltalán hozzájutott.

Kész őrület volt.
A kerubok már George Michael „I want your sex” című nagysikerű slágerét nyomatták. Dean ennél nevetségesebben túlfűtött zenét el se bírt képzelni. Őrülten dühös volt a kerubokra emiatt. Tudta, ha bármi is lesz itt most ebből, az csak és kizárólag az ő hibájuk lesz. „I want your sex”… Röhej!
Ilyen zenei aláfestés mellett hogy is ellenkezhetne Castiellel, a csókjaival, a hevességével, hogy a francba ne hagyná már, hogy letépje róla az inget és minden egyebet is, mégis milyen ember az, aki képes önmegtartóztató maradni két hónap szex-absztinencia és sikamlós szövegű George Michael-számok hatására?

Dean Winchester utólag a körülményeket okolta mindenért, ami közte és az ő saját különbejáratú (khm…) szexi angyala közt történt aznap délután.
A kerubok voltak a ludasak, na meg az Igazság Átok! Hát persze. Ő csak… izé… elszenvedte az egészet. Ahogy Cas is. Hát igen, ferde hajlamú a szentem, de csak azért tette, amit tett, mert rá lett kényszerítve. Az egész csak egy… furcsa kis baleset volt, egyszeri alkalom, jobb, ha rögtön el is felejtik.

Dean próbált így gondolni az esetre, azonban Veritas, az Igazság Istennője – merthogy kiderült, ő volt a különös eset hátterében – hamar kiábrándította. A Sammel kapcsolatos megdöbbentő észrevételen túl ugyanis Dean egy másik felfedezést is tett az emberevő istenséggel való diskurzus után, éspedig: hogy az igazmondás kényszere csak az emberekre hat, más, erősebb lényekre nem. Így tehát az angyalokra sem.
Vagyis Castiel önszántából vallott be neki mindent?! Nagyon úgy nézett ki.

Dean nem értette az angyal észjárását, általában sem, most meg aztán pláne nem. Fogalma sem volt róla, miért mondta el Cas mindazt, amit elmondott pont most, ha nem is kényszerítette rá semmi. Hogy mégis mi célja lehetett az őszinteséggel, vajon tényleg csak annyi, hogy letaglózza és megfektesse őt végre, vagy talán ennél több?

Dean nem volt egy romantikus lélek, mégis valami azt súgta neki, hogy ez mindenképp több volt szimpla szexnél. Castiel igazat mondott, és nem csak számításból tette.
Most is, ahogy hívta, máris megjelent, hogy segítsen Sam megvizsgálásában, a kivallatásban. Igazi, klasszikus „jó zsaru, rossz zsaru”-számot adtak elő ketten. Az angyal még egy szolid „Dr. Cas”-figurát is bedobott kezdésnek. Dean egy szempillantás alatt száműzte Dr. Szexit képzeletbeli dobogójának első helyéről. Új ideált talált magának. Dr. Cas… Hmmm…

Az érzelmes „Beszéljük meg, mi is történt, és hogyan tovább?”-dialógusra abszolút nem adódott alkalmuk se a vallatás közben, se utána, ennél sokkal fontosabb kérdésekkel kellett foglalkozniuk aktuálisan, de egyelőre jobb is volt így, hagyni, hogy kicsit leülepedjenek a dolgok.
Majd ha minden rendeződik, beszélnek róla, gondolta Dean. Majd ha Sammel minden rendben lesz… Addig meg átmenetileg elfelejtik a kis affért. VAGY… Nem beszélnek róla, csak csinálják mostantól. Ez a verzió se tűnt elvetendőnek.
A szavak túl vannak értékelve. Ilyen időkben nem duma kell, hanem tettek.
Ha végre minden helyre kerül, majd lelkiznek.
Hogy a nyugalmas napokon se unatkozzanak, véletlenül se.
Lesz mit kisilabizálniuk egymás múltjában, egymás lelkében, az vitathatatlannak tetszett.

Dean Winchester ugyanis tényleg, egyáltalán nem értette Castiel észjárását, nem igazodott ki rajta, de – könnyen meglehet, hogy csak a túl sok érzelgős kerub-dallam utóhatásaként – most úgy érezte, szívesen rászánna több időt, akár egy egész életet is arra, hogy kiismerje.