Cím: Darabokban
Szerző: Nekrato
Kategória: Wincest, Angst
Korhatár: 16
Ajánló: Minden függőnek kell pótcselekvés . A pótcselekvés soha nem jó. Ha az volna, nem így neveznék. Mi választja el egymástól az önfeláldozást és az önsanyargatást? Meddig lehet elmenni?
- Megváltozott. – Dean hangja megtört, és bizonytalan. A fülledt nyári melegben úgy érzi, mintha tulajdon agysejtjei is dehidratálódtak volna, és felmondták volna a szolgálatot. Rögtön eszébe jutnak a régi szép idők, amikor még a kicsi Sammyt ugrathatta nagy homloka, és rögeszmés magolása miatt. Elmúltak a békés démonvadász évek is. A vadász egyszemélyes maffia: nem szállhat ki. Egy jóleső lágy fuvallattal az a gondolat is bekúszott a fejébe, hogy a John mennyire általános név. Vagy a Winchester. Hiába kutakodott saját elméjének legmélyebb zugaiban, nem tagadhatta maga előtt: ha módjában állna letenni a fegyvert, nem habozna. Most minden annyira törékenynek tűnik. Annyira életképtelennek, mint egy késő esti sakkjátszma. Soha nem sakkozott.
- Mire gondolsz? – horkantott fel Bobby félálomból. A hintaszék keservesen megnyikordul alatta, ahogyan megpróbálja magát összeszedni. – Arra, hogy egy évig használták bokszzsáknak a lelkét, arra, hogy akarata ellenére tuszkoltuk vissza belé, vagy arra, hogy egész hátralevő életében attól kell rettegnie, hogy mikor omlik le az az átkozott fal?
Dean a hallgatás önsanyargató csendjébe burkolózik. Annyiszor packáztak a halállal, és annyiszor menekültek meg az utolsó utáni füstös pillanatban. Ez még is más volt. Ez most más. A boldog békeidők, amikor csak egyszerűen szellemekkel, és démonokkal harcoltak, annyira távolinak tűnnek. Az Apokalipszis is elcsendesült. Dean tudatosan tartja távol magától a gondolatokat, amelyek arra kényszerítik, hogy szüntelenül emlékezzen a pokolban töltött éveire. Egy év a pokolban, nagyon hosszú idő. Ötven hosszú emberi év. De hát valójában mi különbözteti meg az embert az állattól? Az úgynevezett civilizáció csak egy díszlet. Valójában az emberek félúton vannak állatok, és Isten között. Úgy ahogy a gombák a növények és az állatok között. Ilyen embernek születni, élni, halni. Dean ezt pontosan jól tudja. Jól tudja mire képes az ösztön… mire képes az ember, ha minden szál szakad.
Hiányzik neki öccse közelsége. Hiányoznak a régi bohóckodások. A kicsi Sammy.
Dean úgy dönt, hogy hagyja Bobbyt a délutáni sziesztájában nyugodni. Nem tanácsos az öreget felhúzni ilyen tájban. Az ember fia hamar találhat magában egy só lövedéket. Kellemetlen. Dean most úgy néz a poros, nyikorgó, szinte lélegző házra, mint ha az otthona volna. Vajon, ha Bobby tudná, mi folyik közte és Sam között, meg tudna bocsátani nekik? Vagy túlságosan szereti őket ahhoz, hogy engedje őket egy ilyen önsebző kapcsolatba? Vagy csak egyszerűen taszítja a gondolat, hogy melegek? Jobb nem is aggódni ezen. Dean tudja mi a dolga. A legtöbb függő mindig keres valami pótcselekvést. A legtöbb magányos ember mindig kihasználja azt, aki a legközelebb esik hozzá. A legtöbben bármire képesek lennének, hogy megóvják másik felüket. Dean már nem lát ki a sötétből. Sam szomjazik. Vérre, természetesen. Már amennyire ez természetesnek mondható. És mi Sam pótcselekvése? Kéjelgés testvérével. Játszadozás. Amikor a pótapa nincs otthon, Sam mindig kapva kap az alkalmon, na meg Deanen is.
Az pedig, hogy most éppen szundikál a jó öreg Bobby, nem változtat a helyzeten. Az idősebbik Winchester gyomorgörccsel lép be öccséhez. Nem azért, mert fél tőle. Attól fél, hogy testvére szépen lassan kiszipolyozza saját lelkét. Önmaga miatt már hosszú idő óta nem aggódott. Csupán Sammy számít. Ha Sam keményen dugni akar Deannel, akkor Dean hagyni fogja. Ha Sam kényeztetésre vágyik, akkor Dean engedelmesen megteszi, amit a démonvér függő parancsol. A dolgok ennyire egyszerűek.
- Dean! – ahogyan Sam meglátja Deant a kedvenc ingébe, rögtön le akarja tépni róla. Sam nem csak a könnyű dugás miatt szeret játszani Deannel. Tudja, hogy bátyja nem fog rá megharagudni, bármit is tesz. Az utóbbi időben rászokott arra, hogy néha kicsit durvább legyen, ezzel felháborítja Deant, ami miatt ő megbüntetheti. Imád uralkodni rajta. A régi Sam ilyet soha nem tett volna, csakhogy Ruby vérével egyidejűleg valamiféle démoni jelleg is átcsorgott belé. Sam rég észrevette, hogy szinte a vércserével egyidejűleg, mintha Ruby a személyiségéből is lefaragott volna. Mindig egy keveset, mindig láthatatlan daraboktól megszabadítva a nehéz vállakat. Ruby tudatosan degradálta le az Apokalipszist elhozó szörnnyé a fiatalabbik Winchestert. Most, hogy mindennek vége, és minden nyugodt, végre Sammy is kiengedheti a fáradt gőzt. Ennyi jár neki.
- Már vártalak! – somolyog, félre nem érthető módon. Egyébként tényleg. Dean nem tesz semmit, csak megáll a szoba közepén. Pontosan a közepén. Eléggé közel az ajtóhoz, és biztonságos távolságon belül a vérengző vadállattól, akivé a testvére vált, bár ezt utálja bevallani.
- Figyelj Sammy, meg kellene beszélnünk ezt a… – Sam kettőt lép, és máris az idősebb fölé tornyosul. Nagyapja alkatát örökölte, így nem meglepő, hogy kicsit Dean is megtántorodik. – Ez nem helyes.
- Kit érdekel? – vonja meg a vállát a nagyobb. Deant egészen a szekrényig vezeti hátra, majd nekilöki. Keményen, durván, hogy fájjon. Szeret fájdalmat okozni a másiknak.
- Le kell állnunk. – Dean félve mondja ki, amit gondol. Fél. Saját öccsétől, akit nem is oly régiben még saját karjaiban tartott, csitítgatta, nyugtatgatta, hogy nem fog semmi baj történni. Mint a mellékelt ábra mutatja nem így történt. Bár, ha két probléma közül választhatunk, mindig a kisebb bajjal vagyunk elnézőbbek.
- Cssst! – Sam beleharap Dean nyakába. Ma egész jó hangulatban van. Egyedül volt a szobában, és összehozott néhány újabb apró kis játékszert. A bőre, mint megannyi apró parázs szikra, pattog. Legalább is így érzi. Tovább harapdál, néha óvatosan, néha durván, váltakozva leginkább.
- Sam, már nem is vagy önmagad, az istenért! – próbál a helyzet velős pontjára bökni az alább-rendelt.
- Micsoda perverz vagy… istent emlegeted – kajánkodik tovább Sam. Ettől csak felizgul. Hirtelen az jut eszébe, ha Isten mindenütt egyszerre van jelen, ahogy olvasta, akkor Isten minden pillanatban pornót néz. Had legyen egy jó napja. Gyakorlatiasan tépi le az inget Dean kigyúrt testéről, a szenvedélye hevében egy gomb el is pattan.
- Ez a kedvenc ingem volt! – sajnálkozó pillantásokat vet az ajtón kicammogó gomb után. De szívesen volna most gomb! Kicsi, lapos, és elgurulhatna. Bárhová. Csak lendület kellene. Igen. Gomb akar lenni. Ha gomb lenne, senki nem venné észre. Sam sem bántaná. Eltolja a testvérét.
- Miért löksz el? – szűri a fogain keresztül. Zihál, mint egy kutya. Egyre jobban izgatja Dean ellenállása. A választ meg sem várva feszül ismét neki. Ezúttal még erősebben. Férfiasságát is hozzá dörzsöli. Egyik kezével betapasztja Dean szétnyíló ajkait, a másikkal lefogja az egyik csuklóját. Félrerántja. Szekrény nyikordul. Ajtó kinyílik. Bilincsek. Vas bilincsek. Újak.
- Ezeket meg honnan? – nyílik tágra a kisebbik Winchester szeme. – Várj… ugye te most ezt nem…
Sammy időt sem hagy neki, hogy kifejezésre jutassa véleményét. Beléfojtotta. Szó szerint. Deant ez a végtelenségig megijesztette. Szinte várta, hogy azok a szürkés- zöldes-kékes szemek mikor váltanak át mélységesen fekete ürességbe. De nem kellett ehhez az állapothoz semmi démoni. Sam már önmagában is kipusztult, akár csak egy szikes puszta. Kiégett, mint egy villámcsapás utáni villanykörte. Tudta, hogy az elkövetkezendő pillanatok kritikus események elindítói lesznek. Ennyire soha nem szolgáltatta ki magát egyetlen lénynek sem. Jöhetett bármi, ami megszállta őket, azt játszi könnyedséggel le tudták győzni. Amikor viszont az ember éppen nem démon-fészek, nehezebb megbírózni annak mérhetetlen gonoszságával.
- Annyira édesen nyögsz. Ne izgass tovább, különben egész éjszaka kínozni foglak.
Sam különös kegyetlenséggel élvezte ki Dean testét. A fiú két csuklójánál fogva volt megbénítva. Sam így lehetetlenítette el egészen a nulla pontig testvére mozgását, és így ösztönös ellenálló képességét. Bátyját büntette a még el sem követett tulajdon bűneiért is. Saját lelki mocsarában használja gumicsizmaként. Dean teljesen megadja magát neki. Reménykedik, hogy ha enged, az erősebbik hamar ráun erre az egyoldalú macska-macska játékra.
- Jó voltál. – kap egy dicséretet a földön fekvő áldozat. Dean minden lelki erejét összeszedve mutatja fel a győzelem jelét a kapkodó öccsének. Kapkod. Ruhákat. Cipőt. Kabátot.
- Héé! – eszmél fel Dean is – Nem hagyhatsz csak így itt!
- Vigyázz, mert Bobby meghallja. – Sam már állatként kezelte saját vérét. Megveregette a buksiját, mint egy aranyos házi kedvencét, majd kisétált. Dean nem akart Castielhez könyörögni. Nem akarta, hogy így lássa. A homo fóbiától amúgy is a hideg rázta mindig. Ez megmagyarázza, hogy testvére miért éppen erre akarja rákényszeríteni. De Deannek nem is kellett könyörögnie. Bár ő nem tudta, Castiel, személyesen az ő őrangyala volt. Mint ilyen, minden egyes sötét tónusú éjszakát végig kellett néznie. Minden éjszakát együtt szenvedett végig Deannel, lélekben. Csodálta a férfit. Nem érdekelte, hogy idiótán fog ránézni, ha most megjelenik. E pillanatban azt kívánta, hogy Sam süllyedjen el a mocsárban. Néhány pillanat múlva azonban ráeszmél, ha Deannel együtt csúszik lefelé a lejtőn, akkor meg kell akadályoznia mindegyikőjük romlását. Ezt fogja tenni.
- Cas! – Dean nem nézett rá, de megérezte e jelenlétét. – Takarodj el innen!
Képtelen volt több életképes szó kilihegésére. A torka fájt, az izmai görcsöltek, a lelke pedig millió apró atomra hullik, percről – percre. Ő olyan gombnak képzeli magát abban a pillanatban, amiből kispórolták az anyagot. Még csak nem is normális, négy lyukas gomb. Ő tartalék gomb, amit az asztalfiók mélyén tartanak. Valóban csak ennyit jelentene Samnek?
- Dean! Ne sebezd magad tovább. Nem tesz jót az egészségednek. Meggyógyítalak.
Mintha csak egy fogpiszkálót törne ketté, az angyal finom mozdulattal semmisítette meg a hideg, kemény bilincset. Levette saját kabátját, azt a hülye színű, hülye ballonkabátot, amit Dean abban a pillanatban sem tudott beazonosítani a színskálán. Abban a pillanatban mégis az a kabát tűnt a legeslegjobbnak, ami csak történhetett vele. Castiel lágyan megfogja az idősebbik Winchester kezét, majd az ágyhoz vezeti. Felvonja a szemöldökét, de Castiel ártatlan, védelmező tekintete eloszlat minden apró felhőt, kétely csapdákkal átszőtt ködfoszlányokat. Amik a nyílt terepen felé kúsznak, és csak arra várnak, hogy mikor fog beléjük rohanni százhússzal. Néha vágyik erre.
- A testem melegével foglak meggyógyítani. – egy fejbiccentéssel nyomatékosítja szavait.
Dean már annyira megszokta, hogy bábuként mozgatják, vagy éppen a testét használják, hogy automatikusan végzi a számára kijelölt feladatot, minden érzelem nélkül. Amikor pedig azt hiszi, hogy erős, mint egy frissen épült fal, rá kell ébrednie, hogy ez a fal is csak tünékeny képzet, amit bomlásnak indult elméje vetít ki törékeny szíve elé. Jól esik neki az angyali ölelés. Élvezi, hogy valaki törődik vele. Nem néznek keresztül rajta, értékelik, Castiel tudja, hogy mire képes Dean, ki rejtőzik a folyton bohókás arc mögött. Castiel tudja, hogy a személyiség eredeti, angol, illetve, latin megfelelője is a színész álarcára vonatkozik. Castiel tudja, hogy Dean szerepet játszik, és bele szakad a szíve, hogy néma sikolyait senki nem képes meghallani. De ebben Dean téved. Castiel hallja. Csak meg vannak kötve a kezei, olyan bilincsekkel, amiket csak egy felsőbb hatalom képes szétzúzni. Némán, hangok nélkül, de egymáshoz hangolva lebegnek, egy boldogabb világ illúziójában. Az idilli képet egy kemény fellépés töri szilánkokra. Castielnek eszmélni sincs ideje, Sam jobb egyenesével, máris előnyt szerzett magának.
- Sam. Nem akarlak bántani. – Sam nem figyel rá. Sam elveszett a sötétben, közben megvakult, és a hallása is károsodott. – Sam. Nyugodj meg. Senki nem akar bántani senkit.
A bántás kifejezés hallatára Sam arcizma megrándult, majd ismét Castielnek rontott. Dean képtelen volt megszólalni. Elájult. Az éhség, kimerültség, izgalom nála furcsa kihatással vannak. Arra ő persze nem emlékezhet, hogy ezeket a bizarr képességeket Castiel bocsátotta rá. Nem akarta, hogy védence lássa, ahogyan az angyal kifordul mivoltából: vérengző fenevadként aprítja fel Samet.
- Mi az ördög? – Bobby betöri az ajtót. A látvány, ami a szeme elé tárul megdöbbentő. A fiatalabbik Winchester vérétől szennyes a szoba minden sarka, a szélrózsa minden irányában. Nem is igazán lehet megkülönböztetni a padlón szétloccsant pite szétfolyó töltelékétől. Castiel feldühödött.
- Mindjárt összerakom, ne aggódj. – mutatja fel kezét Bobbynak, hogy lássa a meghökkent turista, hogy valójában az üdülőben, minden rendben, és a hulla nem hullt végleg el. Castiel összeszedi energiáit, és összeilleszti Sam testrészeit. Cseppet sem rövid folyamat, felügyelő jelenlétében pedig még nehezebb koncentrálni a kirakós darabjaira. Valójában mindketten tudták, hogy jogos volt.
Leave a Reply