XI.

- Hogy a pokol össze bugyra szálljon beléd!
Halk sóhajjal tettem le az eltörölt tányért a konyhapultra.
- Segítsek Bobby? – tettem fel a kérdést kifelé menet, bár előre borítékoltam a válaszát.
- Nem kell! – dörrent élesen a hangja, majd hallottam a nappali és az előszoba közötti átjáróban álló egyik könyvtorony morajló földre zúdulását. – Hogy rohadna meg, aki a küszöböt kitalálta.
- Bobby miért kell ezt minden alkalommal eljátszanunk? – léptem ki a konyhából. A bejárati ajtóban az idős vadász keményen küzdött a tolókocsi elakadó kerekeivel.
- Deva, nem akarlak megbántani – emelte fel a hangját Bobby, de nem igazán figyeltem oda rá. Hiszen így zajlott majd minden napunk, ő férfiasan ellenkezett, én pedig ezt figyelmen kívül hagyva segítettem rajta. Megragadtam a kerekesszéket, rutinosan löktem meg a combommal a háttámlát, majd áttoltam a küszöbön.
- Az istenit Deva! Mondtam, hogy megoldom! – csapott a karfára, de nem tudta befejezni, mert odahajoltam hozzá és a fülébe súgtam.
- Szívesen! Mikor egyezel bele, hogy rámpát tegyünk ide?
- Megmondtam, hogy nem – bámult maga elé mereven Bobby, majd elindult kifelé, feltehetően az egyik javítani való autóhoz, de még hallottam a motyogását bajsza alatt –, azzal végleges lenne…
- Üzenem Jasonnek, hogy ha lehet, akkor ma ne olajozza össze teljesen magát – szóltam utána, de csak halk morgás jött vissza feleletként. Becsuktam utána az ajtót mielőtt az októberi hideg szél lehűtötte volna a helyiséget. Felemeltem a padlóra zuhant könyveket, és visszacipeltem Bobby dolgozószobájába, ahol aztán hirtelenjében nem is tudtam, hogy merre rámoljam el azokat, melyik sarkokban tornyosuló könyvrakásra tegyem le őket, így végül az íróasztal egyik sarkán kötöttek ki. Az ablaküvegen keresztül beáradó tűzvörös fény elvakított egy pillanatra, a lebukó nap sugarai szivárványosra színezték át a könyvkupacok tetején nyugvó vékony porréteget.
Leültem a gyűrött, több napos újságlapokkal beborított kanapéra, és unalmamban rendezgetni kezdtem őket, bele – beleolvasva azokba a cikkekbe, főképpen azokat amelyeket tollal erőteljesen körbe rajzoltak. Bobby majd minden reggel azzal indított, hogy átnézte az aznapi sajtót, majd a neten kutatott tovább gyanús hírek után, és volt, hogy napjában többször felkereste a közelben lévő könyvtárakat is. Alaposan kiismertem a szokásait, mióta befogadott minket magához. Az első, amire felhívta a figyelmünket, hogy a konyhába felfüggesztett, felcímkézett telefonkészüléket semmilyen körülmények között ne vegyük fel. A kint dolgozó vadászokat húzta ki a csávából, ha azokat megszorongatták a törvény emberei. Tulajdonképpen Bobby – val nem volt annyira nehéz az együttélés, bár be nem vallotta volna soha, de mintha örült volna annak, hogy Jasonnel nála kerestünk menedéket otthonunk elpusztulása után. Elbújtunk így a világ, de leginkább Lucifer elől. Kölcsönösen ott voltunk egymásnak, Bobby sem ért rá arra, hogy a teljes önsajnálatba süllyedjen, és bár nekem pillanatnyilag nem volt munkám Bobby Singer házában egy perc időm nem volt unatkozni. Jason a vártnál gyorsabban megszokta a helyi iskolát, talált néhány iskolai barátot, de a velünk történteket szigorúan magában tartotta. Szeretett nagyanyja halálát leszámítva hamar kiheverte elszakadásunkat szülővárosából. Nekem nehezebben indultak a napok s hetek, de idővel belerázódtam a mostani életembe, amit átmeneti megoldásnak neveztem, és eltökélten terveztem, hogy idővel ismét a saját két lábamra állok, de ez még távolinak tűnt, hiszen Lucifer nem tűnt feledékeny fickónak, Cas szerint nem sokan szoktak elmenekülni előle, és a másik ok az volt, hogy csak itt hallhattam Winchesterékről.
Szemem megakadt egy pár napos nebraskai lapban bejelölt cikken, a diáklányról, aki szétkaparta a saját agyát, Bobby hívta fel rá Sam – ék figyelmét, akik örömmel csaptak le a munkára, főleg, hogy nemrég kezdtek el újra együtt dolgozni. Nem egészen voltam teljesen felvilágosítva a témában, Bobby nem volt túlságosan bőbeszédű Winchesterékkel kapcsolatban, de annyit megtudtam, hogy Dean komoly lelki válságon ment keresztül, nem bízott már meg úgy az öcsében, ahogy rég. Egy időre szét is váltak az útjaik, majd Dean egy rémálomba is beleillő jövőbeli utazás után rádöbbent szükségük van egymásra. Információm többsége angyali úton jutottak el hozzám, ami az én titkom volt.
Castiel.
Castiel, aki ha nem is túl gyakran, de álmaimban meglátogatott és híreket hozott a testvérekről. Gyanítottam, hogy ezzel akarta jóvátenni Deannel való szakításomat, amit egy hamis parancsnak köszönhetően erőltetett rám.

- Anya, Dean és Sam jött – esett be az ajtón Jason fülig érő szájjal, majd rohant is vissza hozzájuk.
Az ablakpárkányon lévő rádió mellé léptem, és lejjebb vettem Jason Manns kellemes hangját, amint egy őrült szerelemről énekelt. Kilestem a redőny spalettái közül, de Bobby kék trélerénél többet nem láttam. Azóta nem találkoztunk, amióta hazahozták Bobby – t a kórházból. Zavartan kerülgettük akkor is egymást Deannel, mert ha túl sokáig voltunk egy légtérben, akkor oly mértékben próbáltuk elfojtani a bennünk lévő feszültséget egymás iránt, hogy ettől valamelyikünk túlzottan feldúlttá vált. Elfordultam az ablaktól, és túléltem egy enyhe szívrohamot, mikor Deannel találtam szembe magam. Rég úton lehetett, megviselt arcán sötétlő borosta már utat tört a bőrén, nyúzott vonásai egy alapos alvás után kiáltottak. Megszokott zöld kabátja ernyedten lógott a karján, mélykék farmerján friss szakadás húzódott a bal comb környékén.
- Deva…
- Dean…
- Nos, miután mindent megbeszéltettek – csapta össze a tenyerét a mögötte begördülő Bobby -, talán vacsorázhatnánk.
Zavartan fordultunk felé, mire ő csak megrántotta a vállát, majd mélyen szemébe húzta a sapkáját.
- Nektek akartam megkönnyíteni – és tovább gurult a konyha felé. Sam bukkant fel mögötte, mellette szorosan a fiam, aki egyszerre akarta elmesélni az elmúlt hónapokat.
- Rég láttalak – termett előttem két lépessel Sam és erősen magához szorított, egészen elvesztem az ölelésében. – Minden rendben?
- Nem igazán van időnk a kandalló tüze melletti meghitt emlékezésre, miközben mályvacukrot sütögetünk – köhintett közbe Dean -, nyomós okom volt egy huzamban levezetni a majd hat órát Rapid City – től idáig.
- Öregszel fiam, ha már ennyitől ilyen morcosok vagyunk! – kiáltott a konyhából Bobby. – Jöttök már végre, éhen halok.
- Nem olyan borzasztó, mit amennyire tűnik – súgtam Sam fülébe, aki elnevette magát, majd a Bobby – val vitatkozó Dean után mentünk.

A gyorsan elköltött vacsora után Jason kivételével, aki teljesen kifáradva az egész napi kalandtól felvonult a szobájába, hogy még a lefekvés előtt megnézhesse kedvenc sorozatát. Mindannyian bevonultunk a sokat megélt dolgozószobába, ami nappaliként is kitűnően funkcionált. Az este észrevétlen szállt le kint, Bobby rádobott még néhány fadarabot a kandallóban kellemesen lobogó tűzre, majd összekulcsolt kézzel az ölében, lehajtott fejjel meredt a lábára.
- Van egy ügyünk – kezdte el Dean, fél fenékkel megtalálta az egyetlen szabad pontot a zsúfolt íróasztalon.
- Most aztán nagyon megleptél minket – vágott közbe Bobby rosszkedvű fintorral az ajkán.
- Milyen kis humorosak vagyunk ma! – csattant fel mély hangon Dean, de mikor az idős vadász tolókocsijára tévedt a pillantása, nem folytatta tovább, hanem kortyolt egyet a sörből, de a szeme elsötétült a méregtől.
- Szükségünk lenne rád – nézett rám Sam. – Szeretnénk, ha velünk jönnél, és segítenél levadászni a legújabb kliensünket.
- Tessék? – nyeltem félre az utolsó korty kávét. Pár apró krákogás, némi fuldoklás után tudtam csak ismét megszólalni. – Hogy mit akartok?
- Igazából Sammy az, aki ragaszkodik hozzád Deva, én még mindig azt állítom, hogy nélküled is megoldjuk az ügyet – szúrta közbe Dean.
- Na, persze, azért nem jutunk előre a melóban már lassan két hete – förmedt bátyjára Sam, értetlenül méregette a bátyját.
– Pontosan miről is van szó? – fordultam a mellettem ülő Samhez, megpróbáltam könnyedén venni Dean elutasítását.
- Egy igazi Dr Jekyll és Mr Hyde történetbe keveredtünk bele – tette le a kávés bögrét az előtte lévő asztalra Sam. – Rapid City – ben valaki vagy valami Hasfelmetsző Jacket is megszégyenítve kaszabolja le a nőket.
- Életre kelt tehát a 19. századbeli londoni alvilág Dél – Dakota városának utcáin – dőltem hátra a kanapén, ujjaim közben ritmust dobolt a bögrén –, és én kellek nektek. Remek.
- Mit derítettetek ki eddig? – kérdezett bele Bobby egyik fiúról a másikra pillantva.
- Van egy barátságos, mindenki által becsült orvos, az összes nővérke álma, egyszóval egy helyi Carter doktor a helyi kórházban – vette át szót testvértől Dean -, aki mint megtudtuk az unalmasan elhúzódó nyomozásunk során – lövellt szemráhányó pillantást az öcsére, aki erre csak megvonta a vállát -, hogy igen csak szeret kísérletezni, és az a nagyszerű ötlete támadt, hogy megvalósítja a Stevenson regényben leírt zagyvaságokat.
- De mivel nincsen rá százszázalékos bizonyítékunk, hogy valóban ő lenne az, ezért nem lőhetjük halomra egy sikátorban – nyújtotta ki hosszú lábait Sam, majd egy hatalmast ásított utána. – Bocsánat.
- Szerinted. Én már lezártam volna az ügyet – hagyta ott Dean az íróasztalt, és az ablak felé sétált. Feltolta az egyik spalettát, hosszan figyelt kifelé, bár azt el nem tudtam képzelni, mi érdekeset láthatott a korom sötétben.
- És mit vártok igazából tőlem? – néztem előbb Dean után, majd Samre.
- Hogy tőrbe csald a dokit – válaszolt helyettük Bobby. – Nőkre támad, feltehetően a nők hozzák ki belőle azt a gyilkos szörnyet, amivé vált kísérletezései során.
- Egy szóval csalinak kellek.
- Egy feslett, erkölcstelen csalira – szúrta közbe Bobby -, hisz azt ne feledjük el, hogy Mr Hyde – ot egyszerre csábították és taszították a könnyűvérű menyecskék.
- Tudjuk, hogy váratlan ez Deva – mosolygott zavartan Sam -, hiszen rég találkoztunk, és most csak így berobbanunk ezzel a nem egyszerű kéréssel, de kellene a segítséged. Sajnos nem lennék hitelesek, ha beöltöznénk nőnek.
Nagy sóhajjal kiengedtem a levegőt, hátrasöpörtem a homlokomba hulló tincseket.
- Mikor akartok indulni? – emelkedtem fel a kanapéról és gondolatban már azon járt az agyam, hogy hogyan fogom túlélni ezt a pár napot Deannel összezárva.
- Egy órán belül – szakította el a tekintetét a kinti tájról Dean.
- Tessék – rökönyödtem meg -, azt hittem reggelnél előbb nem indulunk.
- Addigra már Rapid City – ben akarok lenni, hogy még este levadászhassam miszter bűbáj Cartert.
- Dean majd hat órát vezettél eddig is – szólt közbe Sam is aggódva -, hozzáadva, hogy lassan már tizenhat órája nem aludtál, még te sem bírsz ki alvás nélkül huszonkét órát.
- Köszönjük a levezetést, Einstein. Egy óra – válaszolt Dean és kiment a nappaliból.

Utolsóként léptem ki az ajtón, a csípős októberi szél megerősödve vágott az arcomba, amitől a szemem könnybe lábadt. Visszafordultam az engem kikísérő Bobby – hoz:
- Holnap felhívom Jasont – mondtam neki, a fiam már elaludt mikor felmentem hozzá a megbeszélés után, és így nem tudtam tőle elbúcsúzni. Nem számítottam rá, hogy még ma este útra kelek.
- Ne aggódj! – válaszolt. – Vigyázok Jasonre, jól megleszünk a kölyökkel. Magaddal törődj, figyelj a fiúkra, ne kóborolj el tőlük és akkor nem lesz baj.
Némán néztem az idős vadászt, akivel az elmúlt hónapokban közel kerültünk egymással, segítsége nélkül ki tudja hol lennék a fiammal.
- Köszönöm Bobby – öleltem át a nyakát, gyors puszit nyomtam a szúrós szakállára.
- Na tűnés, kölyök – hessegetett el magától, de a szeme nevetett.
Dean az Impala csomagtartójánál pakolt bőszen, Sam Winchester már az autóban ült, mikor kinyitottam a hátsó ajtót, bedobtam az ülésre a közepes méretű, mélykék utazótáskámat, majd beültem Sam mögé, aki éppen kivette laptopja mellől egy számítógépes térkép navigátort, és felillesztette az Impala szélvédőjének alsó részére, majd bedugta a szivargyújtóba, és elkezdte beüzemelni a szerkezetet.
- Jó estét kívánok! – szólalt meg a rendszer kellemes női hangon.
- Ez meg mi a szar? – morrant fel Dean mérgesen, ahogy becsusszant a kormány mögé.
- Kérem, most indítsa el az autót, és az első kanyarnál forduljon balra – folytatta zavartalanul a gép.
- Navigációs rendszer, akkora kerülő úton jöttél a múltkor, hogy arra gondoltam ezzel megrövidülne az utunk, pár napja szereztem be – morogta vissza Sam, és éppen megnyugodva hátradőlt, mikor testvére megragadta a szerkezetet és egy laza mozdulattal letépte onnan, majd hátra hajította, egyenest az ölembe.
- A francba Dean! – pattant fel az ülésen az öccse. – Fogad már el, hogy fejlődő technika néha a hasznunkra lehet.
- Nyugalom zsenikém! – Dean lenyitotta a kesztyűtartót és kiszedett belőle egy összehajtogatott térképet, és a testvére ölébe dobta. – Mit gondolsz minek cipelek mindenhova magammal?
- Kapd be! – csapott dühösen Sam a térképbe, és egy marék gombóccá gyűrte azt. – Elegem van a hisztieidből!
- Ez mindig így megy nálatok? – Elnevetettem magam miközben előre nyújtottam Samnek a jobb sorsra érdemes GPS – t, kivette a kezemből és belevágta a lábainál fekvő laptoptáskába.
- És többször kértelek már, hogy ne alázd meg a drágámat! Mintha nem lett volna elég a múltkori IPOD akciódat kihevernie, a nyálas zenéddel együtt – Dean megsimogatta a kocsi műszerfalát, majd elfordította a kulcsot, mire az autó motorja erős hangon felbrummogott, mintha dorombolt volna neki. Lassan gurultunk ki a kapun, Dean fél kézzel kormányzott, míg a másikkal egy kazettát lökött a magnóba, berobbantva a Thunderstruck gitárszólóját.
- Mesélj többet az ügyről – hajoltam közelebb Samhez, aki pár perces kutatás után kiemelt egy közepesen vastag sárgásbarna papírdossziét a hátizsákjából, és hátra adta nekem.
- Ebbe benne van minden fontos információ a nyomozásról.
Hátradőltem, kényelmesen elhelyezkedtem az Impala ülésén, majd felcsaptam a dossziét, és szinte ugyanezzel a mozdulattal akartam eldobni. Az első képen egy agyonszurkált fiatal nő, vérben fürdő holttestét láttam, majd alatta még hat másikét. Lapozgattam a fiúk által kiollózott cikkek, majd rendőri jelentések között, meg se kérdeztem, hogyan került ezek hozzájuk.
Lassan összeállt a kép, mindegyik áldozat meglehetősen szabados életet élt, de nem olyat, amiért ilyen véget érdemeltek volna. Mindegyikükre egy felkapott bár női mosdójában találtak rá az elmúlt negyedévben, és egyikük sem volt olyan sokáig távol hogy ez a velük bulizóknak feltűnt volna. A gyilkos gyorsan és kíméletlenül csapott le. Lapoztam és egy sápadtan jóképű, elől már kissé kopaszodó vékony alkatú, de magas, szőke, szemüveges férfi fényképével találtam szembe magam.
- Őt gyanúsítjátok azzal, hogy ő Dr Jekyll? – tartottam Sam elé a fotót, aki egy pillantást vetett rá, majd bólintott. – Miből gondoljátok?
- Ahol a gyilkosságok történtek, közel esnek Dr Jeewlisch munkahelyéhez a Rapid City Helyi Kórházhoz.
- Ahol a kutatólaborja is található – szólt közbe Dean, rám pillantva a visszapillantó tükörből. – Utána néztünk az anyagrendelésének, és bingo. Milyen normális orvosnak van szüksége fekete macska csontjaira, bolondító beléndekre, ami nálunk meg sem terem
Visszaadtam a dossziét Samnek, és megpróbáltam egy kényelmes pozíciót találni. Szemem le – lecsukódott, küzdöttem az elalvás ellen, de feltehetően alulmaradtam, mert Dean szitkozódására riadtam fel.
- Mi az istent keress ez a sávomba? Barom arcú vakegér!
Rémülten néztem ki az ablakon, a mellettünk elsüvítő kamionra.
- A rohadt életbe Dean te mentél az ő sávjába – emelte fel a hangját Sam. – Elaludtál a volánnál, mondtam, hogy ne induljunk el azonnal. Aludnod kellett volna.
- A francokat, te ribanc! – káromkodott Dean, de láttam rajta, hogy kissé megroggyanva kapaszkodott a kormányba.
- Állj meg, majd én vezetek tovább te balfasz! – fészkelődött Sam idegesen a helyén.
- Mindjárt ott vagyunk – morogta Dean laposakat pislogva. – Különben is rohadt éhes vagyok, gondolom kaját, azt nem hoztunk – intézte felém a kérdést.
- Most mindenkibe belekötsz, különben is csalinak jöttem, nem … – de nem tudtam tovább kifejteni a véleményemet, mert vendégünk érkezett.
- Szalonnás sajtburger jó lesz? – szólalt meg mellettem egy nyugodt hang és Dean ölébe repült egy papírzacskó.
- Cas! – hördült fel Dean és a szívéhez kapott. – Hogy álljanak keresztbe a tollaid!
Sam is ijedten fordult hátra.
- Baj van Castiel?
- Baj, az mindig van, hiszen Ti emberek gondoskodtok róla, hogy ne legyen nyugalmunk – igazította meg ballonkabátját az angyal, és csendesen mosolygott a testvérpáron.
- Hogy találtál meg minket? – nézett töprengve Sam, majd egyszerre mondta ki a testvérével – Bobby.
Castiel nem válaszolt, észrevétlen villant rám a tekintete. Hallgattam, miközben ujjam között szórakozottan forgattam a telefonomat, benne egy válasz üzenettel az angyalnak, amit még az indulásunk előtti percekben küldtem el neki. A megmentésem után megállapodtunk, hogy ha elhagyom hosszabb időre Bobby házát, arról tudni akar.
- Gyakorlatilag mi most benne vagyunk egy vadászat kellős közepében, Cas – fordult hátra Dean is, és nagy élvezettel harapott bele a még melegen gőzölgő szendvicsbe. – Köffi!
- Dean – nézett barátságosan az angyal a férfi szemébe a visszapillantó tükörben -, tudom hova és miért mentek. Veletek kell tartanom ezen a rejtelmekkel teli hajnalon – pillantott ki az ablakon keserédesen, ahol a látóhatár már vörösen lángolt.
- Cas, ne rejtjelezz – nyelte le az utolsó falatot Dean, majd az összegyűrt papírt hátradobta. Egyenest Castiel ölébe. – Bocs.
- Mint mondtam segíteni jöttem. Itt az idő, hogy pihenj Dean, senkinek nem segítesz azzal, hogy tönkre teszed magad – pöckölte le térdéről a papírgalacsint Cas. Az Impala rángatni kezdett, mire Dean Winchester bőszen átkozódva kormányozta az autót a leállósávba.
- Na ide figyelj tollas barátom! – emelte fel a kezét komoran Dean, de nem volt ideje befejezni a mondatot, mert Castiel megérintette az ujjával a homlokát.
- Aludj! – Dean azonnal mély álomba ájult. Sam Cas segítségével áthúzta bátyját az anyósülésre, majd visszatértünk az országútra és folytattuk az utunkat Rapid City felé.
- Ezért ki fog nyírni – sóhajtotta bele Sam a visszapillantó tükörbe, az angyal nem válaszolt, hanem tűnődve bámulta az egyetlen fekete sávvá összeolvadt autóutat.
- Mi baja van a bátyádnak, Sam? – hajoltam előre, tekintetem hosszan időzött Dean kisimult vonásain, ujjam éppen csak érintette álmában is durcásan feszülő ajkát.
- Sok mindent történt Deva, amióta hazavittük Bobbyt a kórházból – hajtott le az országútról Sam, és a távolban már feltűntek a város fényei. – Arról gondolom tudsz, hogy Mihály Dean porhüvelyére pályázik, nemrég kiderült, hogy Lucifer az enyémre.
- Igen, Bobby említette, bár nem igazán szószátyár veletek kapcsolatban. Akkor még nem a régi minden közöttetek, Sam?
A hajnal pillekönnyen szállt fel, mire elértük az elővárosi részben fekvő motelsort. A cédrus fenyőkkel szegélyezett kövesúton megcsikordult az Impala gumija. Lassan haladtunk el a földszintes motelszobák előtt, kihalt volt még a környék, semmiféle mozgás nem volt az ital – és ételautomata gépeknél se.
- Nem tudom Deva, hogy valaha az lesz, hiszen elhoztam az Apokalipszist – fordulta hátra Sam egy pillanatra, mielőtt behajtott volna a Nyugalomszigete motel parkolójába. – Nem hallgattam se a bátyámra, se Bobby – ra, jobban hittem annak a démoni szukának. Bár Deannel megbeszéltük a problémákat, tartok attól, hogy a bátyámnak még ott a tüske a szívébe. Semmi sem olyan már, mint régen, időnként a szokásosnál is jobban elborul az agya és akkor képtelenség hatni rá – sóhajtott, majd leállította a motort, és zsebre vágta a slusszkulcsot.
Töprengve néztem a fiatalabb Winchester után, amikor előrement lefoglalni a szobákat, majd az angyalra pillantottam, aki egykedvűen hallgatott minket.
- Talán neked sem ártana elmondani a teljes igazságot Deannek – szóltam végül hozzá.
- És annak mi értelme lenne? – fürkészte hosszan az arcomat.
- Nem is tudom – rántottam meg a vállamat. – Talán rendbe jönne az életem ezen része, és Dean terhén is könnyítenénk.
- Attól tartok az még nagyon távol van – ért hozzá egy pillanatra egybefűzött ujjaimhoz Castiel. – És ha már az őszinteségnél tartunk, akkor te miért nem voltál az velük?
Nem voltam teljesen biztos abban, hogy erre mit felelhetnék, talán nem akartam senkinek az orrára kötni, hogy milyen kapcsolat is lett az angyal és köztem. A sajátomnak éreztem a kapocsot, ami akaratlanul összefűzött Casszel, hiszen megmentette az életünket Jasonnel.
- Az csak egy megállapodás kettőnk között, nem érinti Deant vagy Samet, rólam szól – elhallgattam, mert Sam visszaérkezett.
- Tessék Deva – nyomta a kezembe a szobakulcsot, a tizenhetes szám enyhén megkopott volt az ovális faerezetes tartón. – A két leghátsó szobát vettem ki.
Elsöprő erővel tört rám a fáradtság, kikaptam a táskámat az ülésről és elindultam a Sam által jelzett irányba. Mikor odaértem motelsor legutolsó szobájához, visszafordultam. Dean éppen kirántotta magát öccse és Cas karjai közül és még a távolban is érzékelhető volt a dühe. Dühödt szavait hordta felém a szél, és csak a bezáródó ajtó zárta ki őt. Ráejtettem a bejárat melletti asztalra a táskámat, lassú mozdulatokkal lehúztam a kabátomat, és a székre raktam. Menet közben lerúgtam a lábamról a cipőt, négykézláb kúsztam az ágyra, majd magamra húztam a takarót, és pár pillanat elteltével már aludtam is.

Vertigo Club az Alta Vista főútról nyíló zsákutcában bújt meg, néhány perces gyalogútra a Rapid city helyi kórháztól. Dean előttünk haladt, egész testtartásán látható volt, hogy még meglehetősen zabos volt mind a fivérére, mind Castielre az ellene elkövetett támadás miatt, Sam és az angyal között léptem be utána a színes léggömbökkel díszített bejáraton. Onnan egy szolid félhomályba burkolózó, ibolyaszínre tapétázott folyosón haladtunk keresztül egyenest be a megannyi színes fénylövegeket árasztó helyiségbe, a megemelt színpadon szinte semmibe, de annál több csillogó flitterbe öltözött lányok hagyták abba éppen ledér táncukat, majd a körülöttük lévő hímeket stírölve viháncolva vonultak a bárpulthoz. A hatalmas táncparkett fölött megannyi különböző, mostanság divatos lila több féle árnyalatában bűvölő diszkógömbök forogtak – pörögtek, a jobb oldalon bíbor fénybe úszó pult mögött ritmikusan rángatózó DJ berobbantotta Shakira legújabb slágerét. Dean néhány szemvillanás alatt felmérte a helyszínt, és a mértani központban lévő a tánchely szélén elhelyezkedő lekerekített szélű, rémbusz alakú asztalhoz vezetett minket, amit bugyirózsaszín bőrkanapé ölelt körbe. Ledobtam magamról a hasított bőrből készült kabátomat, az alatta viselt szilvakék színű spagettipántos top megnyerhette Dean tetszését, mert néhány pillanatra kiesett a zord vadász szerepkörből. Jókedvűen rámosolyogtam, majd leültem a gyomorforgató színű pamlagra, a térdemre támaszkodva pásztáztam a körülöttünk gyülekező embertömeget, valahol közöttük volt a magát szörnnyé változtató orvos, végigfutott rajtam a hideg, hiszen hamarosan a célkeresztjébe kerülök.
- Castiel vedd már le azt az átkozott ballonkabátot – morogta Dean, és lerántotta maga mellé az elfogultan álldogáló angyalt. – Még a végén azt hiszik a biztonságiak, hogy mutogatni akarsz a lányoknak a sarokban – biccentett feszült vigyorral az ajtó két szélén álldogáló marcona őrnek.
- Nem ismerem a jelbeszédet – nézett értetlenül Cas az idősebb vadászra.
- Cas, a sírba teszel – csapott a homlokára Dean. Megragadta az angyal kabátját és lecibálta róla, az enyém mellé hajította, majd megoldotta s levette a nyakkendőjét is. – Csak lazán Cas – morogta, és tovább folytatta az angyal emberibbé pofozását. Ekkor egy sárga, fekete csíkos bőrsortos, ujjatlan fekete trikóba bújt fiatal srác pördült az asztalunkhoz, és éneklő hangon, kissé unottan kérődzve a rágóján érdeklődött afelől, hogy mit is innánk, Sammel a sör mellett döntöttünk.
- És neked szépségem mivel szolgálhatók? – mosolygott a még mindig az angyal nyakánál foglalatoskodó Deanre, majd a merev háttal üldögélő Castielre kacsintott – Meg a gyönyörű szemű barátodnak.
Dean ujjai megbénultak az angyal inggombjain, megütődve nézett fel a szteppelgető pincérre, szeme dühödten villant egyet, de mire kifejtette volna a véleményét Sam gyorsan közbe lépett.
- Mindenkinek sört légy szíves. – A pincér vigyorogva lufit fújt a rágójából, majd pát intve távozott köreinkből.
- Nem értem, nem értem – dőlt hátra lehunyt szemmel Dean.
Nevetve Samhez húzódtam, hogy a fülébe súgjak, de megfeszült mellettem.
- Itt van – hajolt hozzám és állával óvatosan a táncoló tömeg szélénél álldogáló férfi felé intett. Azonnal ráismertem a képek alapján a magányosan ácsorgó orvosra, látszólag lúzernek tűnt a tömegben, aki láthatóan erőlködve szeretné jól érezni magát. A divatos sztreccs póló nevetségesen hatott nem létező izmain, hurkákat alkotva gyűrődött vékony alkatán. A kezében erősen szorongatott barna sörös üveget időnkét a szájához emelte, de néhány kortynál többet nem ivott belőle. Tekintete idegesen járt ide-oda a körülötte táncolókon, mi azonban kiestünk a látóköréből. Esélyünk nem volt rá, hogy magától kiszúrjon minket, csak akkor, ha felhívjuk magunkra a figyelmét. Winchesterék nekem szánták a mai áldozat szerepét, feltűnést kellett keltenem jóval azelőtt, hogy a Mr Hyde szerepében tetszelgő orvosunk önállóan dönthetne. Szétnéztem a táncolókkal zsúfolt helyiségben, ahol már jó ideje elszabadultak a vágyak, elrejtett sarkokban már testet öltött a vágy, reszketett a levegő az izzadó testek párolgásától. Döntésemben segítségemre volt az időközben kihozott üveg sör gyors elfogyasztása, ami szinte azonnal a fejembe szállt, hiszen a gyomrom üres volt. Fülembe lüktetett a Black Eyed Peas, megkapaszkodtam Sam egyik vállába, majd felléptem az asztalra. Talán egy másodpercig tarthatott a megállásom, de a bőröm bizsergett, vérem együtt áramlott a zene ritmusával, szívem versenyt dobbant a dübörgő basszussal. Minden egyes mozdulattal egyre felszabadultabbnak éreztem magam, hosszú idők után ismét átjárt a gondatlanság illúziója. Félig lehunyt pillám alól kilestem Samre, aki finoman jelezte nekem, hogy észrevettek.
- Ne játszd túl – dörmögte Dean, mikor még a dal vége előtt az asztalról leugorva hívatlanul az ölébe kúsztam.
- Ha szendén üldögélek mellettetek, akkor mást visz szobára – méregettem őt szemtelenül, majd két kezembe fogtam az arcát és ráhajoltam a szájára. Viszonozta a csókot, sikerült is másodpercek alatt mindenről megfeledkeznem, olyan rég vágytam már rá, hogy ezt újra átélhessem vele. Tenyere szorosan a hátamra tapadt, fulladoztam ölelése alatt, de ekkor eltolt magától, hosszan fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt, midőn ő némán fürkészte az arcomat. Végül kedvesen, de határozottan lesöpört maga mellé a kanapéra.
- Ez a vonat már elment Deva – dünnyögte szinte az orra alatt, majd felpattant és a közeli bárpulthoz sétált, ahol szinte szándékosan gyorsan flörtölésbe kezdett a fémvázas széken üldögélő bártündéri vörössel.
- Felfigyelt rád – húzott magához Sam, nem adta jelét annak, hogy bármit is észlelt volna kettőnk között, száját a nyakamhoz nyomta, hajam lepelként takarta el mozgó ajkát.
- Akkor ne hagyjuk lankadni azt a figyelmét – feleltem kissé berekedve, Dean viselkedésétől az enyhe hisztérikus sírás fojtogatta a torkomat, de nem adhattam át magam az önsajnálatnak, hiszen vadászni voltunk itt. Felkaptam az asztalunkon felszolgált mély öblű poharat, szélére tűzött fehér orchideát visszadobtam, és egy hajtásra kiittam a benne lévő zöld színű, zavaros állagú folyadékot, ami tűzként száguldott le a torkomon. Megszédültem, de megragadtam az eddig csendesen szemlélődő Castielt a karjánál fogva és behúztam magammal a szemérmetlenül rövid szoknyák, kivillanó bugyik és kacéran kikandikáló melltartó pántok közé a táncparkettre.
- Dean pár hónapja már megpróbált szórakoztatni, de kudarcot vallott – forgolódott zavartan jobbra – balra Cas.
- Hé Castiel, nyugi! – simultam hozzá. – Csak táncolni akarok veled, a doki figyel minket, és remélem Te leszel az, aki kiveri nála a biztosítékot.
Az angyal értetlenül ráncolta össze szemöldökét, elnevettem magam, majd húztam egyre beljebb a testek közé. David Guetta szám ekkor váratlanul véget ért, a dübörgő, lüktető ritmust egy lágy ballada váltotta fel, az angyal nyaka köré fontam a karomat és a magára hagyott Sam Winchester felé pillantottam, ahol a kép annyiban változott, hogy Dean és a tűzvörösre festett bárcica szorosabb kapcsolatba kerültek egymással, hiszen a nő annyira ráfonódott, hogy Dean hülye fején kívül szinte semmi sem látszódott belőle. Sam látszólag egykedvűen üldögélt mellettük, és időnként nagyokat kortyolt a színes esernyőkkel teletűzdelt pohárból.
- A végén még Deant kaszabolják le, mint a paráznaság élő mételyét – motyogtam szédelegve, ekkor már enyhe rosszullét kerülgetett. A hányingerrel elegyített depresszió elvette a kedvem az egész vadászattól. Már nem érdekelt ki is valójában a szörny, leginkább arra vágytam, hogy a motelszobámban Michael Bolton szerelmi bánatra kifejlesztett dalain önsajnáljam magam.
- Sajnálom – rázott fel a fásultságból Castiel puha hangja.
- Hallgass! – villant rá a szemem. – Pont Te ne szólj most egy szót sem!
A pillanat elmúlt, sarkon fordultam és a mosdók felé vettem az irányt. El akartam bújni pár percre, hogy összeszedjem magam, ahhoz, hogy önfeledt mosollyal tudjam továbbra is elviselni Dean nyegle viselkedését.
Átfurakodtam a kifelé tartó viháncoló lányok között a női mosdóba, ahol senki más nem tartózkodott. A mosdókagylókhoz léptem, és hosszabban engedtem a hideg vizet a csuklómra. Lehajoltam és az arcomra is löttyintettem pár cseppet, hogy a szemem előtt ugráló karikák kitisztuljanak. Kiegyenesedtem, mikor váratlanul megragadták a karomat, az ajtónak löktek, majd szinte azonnal visszarántottak a karomnál fogva.
- Ócska ribanc – lihegte az arcomba a támadó, a rám köpött nyálcseppek iránt érzett mély undoromat csak a halálfélelmem győzte le. Felnéztem, de a látványtól fura nyüszítő hang tört elő a torkomból. Elborzadva figyeltem a fölém magasodó tagbaszakadt alak vörösben forgó szemét, pergamenszerűen repedezett szürkéssárga bőrét. Vékonyszálú, zsíros haj keretezte a beesett, aszkéta arcot. A nemrég még oly komikusan kornyadozó izomtrikó megfeszült megtestesedett karján, nyakán kidudorodó ér minden egyes lélegzeténél egyre hevesebben pulzált.
- Ne merj sikítani – hajolt bele ismét az arcomba, pengevékony ajkának zugából megszáradt vércseppek peregtek a ruhámra. Bal keze satuként szorult a torkomra, belekapaszkodtam a karjába és öklendezve próbáltam szabadulni a szorításából, észre se vettem az oldalamba szaladt kést. Csak tompa nyomást éreztem, majd mikor elhúzódott előlem akkor szaladt végig rajtam az éles, maró fájdalom. Odakaptam, és megrettenve láttam a vértől vöröslő tenyeremet. Meginogtam és a falnak dőltem, lassan csúszni kezdtem lefelé, Jeewlisch doktor újabb döfésre emelte a kését, egyenest a gyomromat célozta meg vele. Erőtlenül löktem előre a kezemet, hogy megakadályozzam ebben. Castiel letépte rólam a rémlényt, és a WC – ék felé dobta. Elemi robajjal forgácsolódott szét a faajtó a becsapódástól. Lassan a szemem elé ereszkedett ködfátyoltól csak elmosódott alakként libbent a fehér ing.
- Castiel – motyogtam erőtlenül, de az angyal meghallotta. Széles terpeszben ültem a földön, kezemet a szúrt sebre szorítottam, az ujjaim között lüktetve távozott a vér. Látni nem láttam, de éreztem közelségét, ahogy meleg tenyere a bőrömre tapadt. Hallottam a felsőm reccsenését, de a színes karikák egyre sebes táncba kezdtek a szemem előtt. – Nem akarok…Cas…segíts…Hol van?
- Elmenekült – mondta monotonon Castiel.
Azt hittem elájulok, a hideg verejték lepte el a testemet, dideregtem, sejtettem, hogy a növekvő vérveszteségtől. Az angyal a karjaiba kapott és felemelt a földről. Nem tudtam mi vár rám, de amikor magával vitt az angyalok útján, már nem féltem. Bal karom beszorult közénk, jobbommal nyakát karoltam át, arcom egészen a nyakához simult. Végül mégis csak elájulhattam, mert mikor újra érzékeltem a külvilágot magam körül már a motel szobámban voltunk. Castiel az ágyra helyezett, majd határozott kettétépte a véres trikómat.
- Nagyon mély? – hebegtem, miközben megpróbáltam felemelni a fejemet, hogy láthassak valamit, de a belém nyílaló gyötrő fájdalomtól nyöszörögve hanyatlottam vissza a párnára.
Castiel válasz helyett eltűnt a helyiségből, de mire megijedtem volna már ismét mellettem volt és a kezében tartott bőrzacskóból szürke port szórt a sebemre. Letérdelt mellém, mindkét tenyerét olyan szorosan tapasztotta a vágásra, hogy a kíntól sírni kezdtem. Mennydörgésszerű hang hallatszott a szobában, a felkattintott lámpák fényei villódzni kezdtek, és a falon megláttam Castiel kitárt szárnyainak árnyékát. Az angyal ősi énoki nyelven hosszan kántált felettem, és ahogy haladtak a percek úgy tért vissza belém az erő vagy inkább az élet. Aztán minden elcsendesült, a szárnyak fekete árnyéka is eltűntek a falról. Oldalra fordultam Castiel tekintete mélyen a szemembe hatolt.
- Most aludj – mondta kimerülten, és mire ellentmondhattam volna már mély álomba zuhantam.

- Elmenekült. – Suttogó hangfoszlányok keringőztek a fülembe, húzott vissza az ébrenlétbe, de még képtelen voltam kinyitni a szememet.
- Kurva jó, öregem – káromkodott Dean –, azért ültem órákat abba lebujba, hogy elcsesszétek.
- Hallgass már Dean! – szólt rá elfojtott hangon Sam – Szemmel láthatóan azért jól mulattál, amíg Deva feltálalta magát a doktornak.
- Meg kellett volna fogni – morogta továbbra is dühösen a bátyja.
- Deva megsérült, vele kellett törődnöm – Castiel hangja tompán jött valahonnan a szobasarkából. – Vigyáznod kellett volna rá, és figyelnetek.
Az ajtó hatalmas dörrenéssel csapódott be.
- Részeg, ilyenkor nem lehet bírni vele – hallottam Sam mormogó bocsánatkérését.
A veszekedés moraja visszhangzott az agyamban, Dean bántó szavaitól könnyek szúrták a szememet. Próbáltam feléjük fordulni, de olyan éles fájdalom mart a hátamba, hogy hangosan feljajdultam.
- Ne mozogj! Még pihenésre van szükséged – nyomott vissza az ágyra Castiel erőteljesen, ujjai a homlokomhoz értek, a fények kihunytak.

Fémes ízzel a szájamban ébredtem, kótyagos fejjel, nehezen nyitottam ki a szemem, majd újra behunytam. Nem voltam egyedül. Léptei alatt felnyögött a motel agyonkoptatott fapadlója. Az ágy halkan nyöszörgött egyet, mikor a szélére ült. Az éjjeli szekrényen álló rádióból Jamiroquai slágerre szólt a júniusi nyári napokról, a hangerőgomb felé nyúlt, de a keze után nyúltam.
- Hagyd, szeretem ezt a dalt.
- Ne haragudj rám Deva – szólalt meg végül nehezen Dean. – Hülyeségeket beszéltem tegnap, és hiba volt megkérni téged erre a vadászatra.
- Dean, miért gyűlölsz engem? – fulladt el a hangom.
- Én nem gyűlöllek, de képtelen vagyok elfelejteni azt a reggelt – fordította el a tekintetét rólam. – Ott akkor bármire képes voltam, de te kidobtál. Nem vagy rám jó hatással, feszült és ideges leszek a közeledben. Nem tudok a melóra koncentrálni, mert egyszerre akarlak bántani és szeretni. Mondtam Samnek, hogy ne hívjunk, tudtam, hogy nem leszek képes melletted vadászni.
- Dean – nyögtem fel elkeseredve a szavaitól, hiszen a saját szempontjait nézve teljesen jogos volt az irántam érzett dühe –, ezt meg kell beszélnünk
- Minek? – húzta fel a szemöldökét.
- Mert tudnod kell róla, hogy mi miért történt – nehezen feltornáztam magam ülő helyzetbe, Dean odakapott és felrázta a párnát, hogy annak vethessem a hátam. – Nem volt választásom.
- Ne gyere ezzel! Mindig van választás, én aztán tudom – rázta a fejét engesztelhetetlenül. – Most is éppen az egyik elől menekülök az öcsémmel.
- Dean – kezdtem, de belém fojtotta a szót.
- Deva, a rosszabbik testvért választottad – állt fel mellőlem. – Sammy az, akivel a végletekig lehet lelkiéletet élni, nem pedig én. Egyszer feltárulkoztam neked, de te
- A franc essen beléd Dean Winchester – emeltem fel a hangom most már mérgesen. Dühösen csaptam a lepedőre. – Fejezd már be ezt a macsó stílust. Jól ismerlek, te is arra vágysz, amire minden épkézláb ember, szeretetre, családra, otthonra.
- Már nem, Deva – ingatta a fejét konokul. – Többé nem. Semmi értelmét nem látom ennek miközben az angyalok az apokalipszisen ügyködnek ezerrel.
- Az ember két lépést tesz feléd, és kilométereket hátrálsz – próbáltam megérinteni, de elhátrált előle.
- Azt hiszed ismersz, pedig francokat se tudsz rólam – vágta oda ingerülten.
- Állok elébe Dean – tártam szét a karjaim. – Mesélj magadról, hallgatlak. Én a kezdetektől fogva meg akarlak ismerni.
- Tudod – lendült előre a jobbja, ujjai vádlón meredtek rám, majd mély torokhangot hallatva felnyögött, mind a tíz ujjával gyorsan megfésülködött.
- Mondtam neked Castiel, hogy ne hagyjuk őket magukra – lépett bele egyre hangosabb veszekedésünkbe Sam.
Dean megsemmisítő pillantást mért az öcsére, majd ledobta magát az ablak melletti székre.
- Jól vagy? – támaszkodott az ággyal szemközti hideg kandalló párkánynak Sam.
- Ha azt nézzük, hogy Castiel nélkül már halott lennék – küldtem egy mosolyt a szoba közepén álldogáló angyal felé, aki ismét az unalomig ismert barna ballonját viselte. – Sose voltam jobban.
- Mi a további tervetek a rémmel? – kérdeztem Dean felé fordulva.
- Fogalmam sincs, hogy miképpen csaljuk ismét lépre – felelt rá az idősebb Winchester, teljesen elmerült telefonja lassú pörgetésébe. Sam pillantása ide – oda járt közöttünk, de láthatóan neki sem volt semmi ötlete.
– De ha becserkészitek, akkor mi lesz a szándékotok vele? Hiszen ő ember, még ha őrült is, de embert nem öltök.
- Megkíséreljük elmagyarázni neki, hogy mennyire ártalmas az egészségére, ha tovább folytatja a kísérletezést, és vagy önként feladja magát a yardon vagy megöljük, besózzuk és elégetjük – válaszolt Dean komoran.
- A terv ragyogó – simította hátra haját Sam -, de a hogyanra még mindig nincsen válasz.
- A fülébe suttogom Deva hollétét, hiszen mindennél jobban vágyik rá, hogy végezzen vele – mondta megfontoltan a szavakat Castiel.
- Mi pedig itt várjuk – bólogatott lassan Sam.
- Sose hittem volna, hogy megbomlanak értem a férfiak – dünnyögtem cinikusan.
A bátyja azonban nem teljesen volt boldog az ötlettől, felugrott a székről, és rám mutatott.
- Ez egy baromság, nézz már rá Cas, teljesen le van még gyengülve – emelte fel a hangját Dean, mire az angyal mellém lépett és megérintette a homlokomat, majd eltűnt. Határozottan jobban éreztem magam, ledobtam magamról a takarót, majd szinte azonnal az államig húztam. Teljesen meztelen voltam alatta. Sammy enyhe zavarral vakargatta az orrnyergét, és bámulta mereven cipőjét, de a pimasz mosolyt nem tudta elrejteni, Dean először balra indult a fürdőszoba felé, majd azonnal jobbra váltott és gyors lépésekkel hagyta el a szobát.
- Akkor hagyunk készülni – lökte el magát Sammy a kandallótól, így hamarosan angyal – és vadászmentes lett a helyiség.

Mivel a szobám a motelsor legvégén volt, egyetlen szomszédom a két Winchester és mivel ezen az estén szinte csak mi voltunk vendégek a szállón, meg volt az esélyünk arra, hogy nem okozunk majd nagy riadalmat a környéken.
Egyedül álltam a koromfekete szobába, a bejárati ajtó felett pislákoló lámpa fénye valamennyire bevilágított az ablakon, de a sötétség ettől még áthatolhatatlan maradt továbbra is. Hiába tudtam, hogy a Winchesterék nincsenek messze tőlem, de a félelmemen nem tudtam úrrá lenni.
- Istenem, most komolyan – motyogtam a fekete éjbe -, miért kell ezeknek mindig éjjel jönniük? Miért nem támadnak teszem azt a déli napsütésben?
- Veled vagyok Deva – szólalt meg Castiel a hátam mögött, hátrakaptam a fejem, de nem láttam őt. – Ne félj, nem engedem, hogy egy ujjal hozzád érjen.
Szóltam volna, de ekkor hatalmas robajjal szakadt be a motelszoba ajtaja. Dr Jeewlisch hatalmas termete szinte betöltötte az egész bejáratot. A kinti lámpák halványan hunyorgó fénye még inkább kísértetívé tette őt.
- Eljöttem érted – recsegte kellemetlen hangján, hosszú, görbe körmöket növesztette kezében megvillant egy kés. Erősen reménykedtem, hogy nemcsak a kellően megtépázva lógott idegeim hallucinálják a szoba felé közeledő futólépéseket. A fürdőszoba ajtaja felé hátráltam, a rém felém lendült, mikor Sam feltűnt a háta mögött és éppen lecsapni készült a kezében tartott shotgun agyával, de a szörny megérezte őt, kifordult oldalra és azonnal Sam felé döfött a késsel. Sam mélyen felnyögött, ahogy a penge a vállába szaladt, de még volt annyi lélekjelenléte, hogy térde rogyva kivédje a halálos szúrást. Dean ekkor káromkodva ugrott neki doktornak először jobb, majd a bal ökle zúdult bele a száraz, maszkszerű arcba.
– Sok rusnya dögöt láttam már, de tiéd az arany – törölte meg egy pillanatra szája felett lecsurgó verejtéket, aztán összekulcsolt kezeivel belekapaszkodott a férfi nyakába és tiszta erőből gyomron térdelte, majd egy felütéssel a szó szoros értelmében kiütötte a hörgő doktort.
- Rendben vagy Deva? – egyenesedett ki Dean, arcán a feszültség utáni vigyorral indult felém. Megkönnyebbülten fújtam ki a tüdőmben visszaszorított levegőt, nem hittem volna, hogy a Winchester fiúk ennyire gyorsan megoldják az ügyet.
- Srácok, a hírek semmit nem hazudnak rólatok – nevettem feléjük, majd a felborult asztal mellett üldögélő, sérült vállát erősen markoló Sam felé indultam.
A testvérek berobbanásával egy időben Castiel felfedte jelenlétét, de mivel nem volt szükség arra, hogy beavatkozzon, mellettem figyelte az ökölharc kimenetelét. Lágyan mozdult velem együtt, úgy hittem ő is az ifjabb Winchester felé indult, de ő az egykor a gyógyításra felesküdött orvos felé tartott, lehajolt érte, megmarkolta a torkánál az inget, és olyan könnyedén emelte fel a majd kétméternyi, drabális termetű szörnyet, mintha egy plüssmackót tartana a kezei között. Tenyerét a férfi homlokára szorította.
- Cas, ne! – kiáltott Sam, vérző vállát szorongatva próbált felállni a földről. – Arról volt szó, hogy megpróbáljuk élve elfogni.
Vakító, fehér fény tört elő Dr Jeewlisch szeméből, torkából, rángatózott, sikoltozott, de az angyal szorosan fogta és elfogulatlanul figyelte a szörny pusztulását. Mikor a rémalak élettelen teste a földre zuhant, azonnal megindult a visszaváltozás. Eltűntek a brutálisan előugró szemöldökcsontok, a bőre ismét emberi színt öltött, alkata újra a vékonydongájú orvossá változott vissza.
- Ez mi volt Cas? – kérdezte döbbenten Dean. – Az volt a terv, hogy visszafordítjuk.
- Neki már nem létezett a megbocsátás – nézte meredten az angyal a vadászt. – Az ítéletet meghozták.
- Hol hozták meg, hiszen Te kegyvesztett lettél – Sam arca fájdalmas fintorba szaladt. – Már nem kapsz parancsot.
- Én hoztam meg! – emelt fel a hangját Castiel. – Tudását, amit Urunktól kapott gyilkosságra használta. Nem bízhatok egy olyan emberbe, aki élt a sötétség hatalmával. Többé nem, Sam Winchester.
Winchesterék nem válaszoltak, összevillant a tekintetük. Dean felállította az egyik széket, amire lenyomta Samet, hogy megvizsgálhassa a sebét.
- Rendben van Sammy – szorította össze a penge okozta sebszéleket. – Nem olyan mély, szinte nem is vérzik már. Az autóban majd bekötjük.
Sam bólintott, majd egyszerre mozdultak, lekapták az ágyamon lévő vastag szálú takarót és rutinos, gyors mozdulatokkal tekerték bele a hullát, majd miután Sam kilesett a kihaltnak látszó hátsó parkoló rész felé, felkapták a bizarr csomagot és elindultak kifelé.
- Deva, nagyjából félóra múlva itt leszünk érted – szólt még hátra Dean, aztán eltűntek a szemem elől.
- Nem értem – szóltam végül a csendesen szemlélődő angyalhoz. – Bobby járását nem tudtad visszaadni, de az életemet megmentetted. Hogyan lehetséges ez?
- Mikor haldokoltál, Istenhez könyörögtem. – Olyan későn válaszolt, hogy már azt hittem figyelmen kívül hagyta a kérdésemet. – Kértem, hogy adjon erőt megmenteni téged, Deva.
- Isten segített rajtam – csuklott el a hangom. – De miért?
Az angyal nem válaszolt, hosszabb búcsúpillantás után egy szemvillanás alatt eltűnt a helyiségből.

This entry was posted on csütörtök, július 28th, 2011 at 09:19 and is filed under Lucianaslytherin, Roadhouse. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.